"Mese volt csak, úgy hiszed, az egész életed, s róla csak a fű zizeg múló éneket."
Szergej Jeszenyin

Félszeg madár

Felhők szárnyán vagy félszeg madár -
megriadtál, mégis karjaiba zár
lassítja az idő folyását, mi oly gyors, de
tudd: ara voltál, s vagy ölelésében,
Mindenséget kitöltő örök jegyességben...

Élettörténet

Lélektől lélekig, történetről, történetre
meghajolsz-e a végzettől fenyegetve, vagy
felveszed a harcot gyengén, s elesetten,
kilátástalan helyzetedben, sorsod ellen...
Írtál-e az Élethez rimánkodó levelet?
Hogy legyen erőd megharcolni harcod,
s ne merüljön feledésbe örökre neved...

Idő vonatán száguldanak az évek tova,
mindennapos történet, hozzád is szólhatna
Szeretet ereje, talán hallottad már eleget,
de az idő vonatán a végzet Neked is integet...
mert szenvedély az Élet, felfoghatatlan Minden
történetről-történetre, lélektől-lélekig...
s az idő vonatáról lemarad, ki elkésik
Meg-megáll időnként, az állomást nem ismerheted,
hol, s mikor várakozol, kitől kell búcsút venned
Szívedben poggyászod, s ha van utastársad
mindenkit bánt, s talán senkit sem, ha itt az idő
majd alkonyi fény ragyog az ég alján, s búcsúzik:
az élet volt csupán, s búcsút int a hajnali ég alján

Örök mécses

Ajkad hívó szavára mennék én hegyen, s völgyön által
ködben, esőben, szélben, kegyetlen hóviharban,

mert vagy csillagos éji lepel, égi fénnyel vágyad ölel
földi kincs, égi manna, örök mécses szívemben égő,
hóviharban, ködben, esőben, szélben is örökké fénylő...

Hajnallal ébredő

Végigsimított kezemen e lágy érintés,
s visszaköszönt az ébredő hajnallal
Tudom fényes csillagok vigyázták álmod,
s harmatcseppek öntözték életharmattal

Titokban szerettelek, karomba vettelek...
s lehunyt szemem felett leheleted megpihent
érintésed suttogássá simult vállamon
a csend muzsikált édes dallamot csillagom...

Az élethez

Megálltam, s az élet csodáját néztem
elindultam, s többé semmit nem reméltem
Álmodtam, hogy látok egy szép világot
kivel néztem, derengő fényben eleresztett,
karja lehullt, mégis ő volt a fény, a legszebb...

Elnyomta az érzés, s elvette végleg,
már nem oltja semmi e szomjas veszteséget
Nem volt, és nem lesz gondűző a mában,
sem jelen, sem jövő e lelketlen világban
Emlékszem, hogy megálltam valahol a mában...

Egy percre, csillaghullásra, hulló falevélre,
válladon megpihenő gyengéd érintésre...,
csukott nehéz ajtók rideg válaszára,
út porából kirajzolódó lépted nyomára...
Emlékszel? Megálltam egy szemvillanásra...

"Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted. Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted. Nem érted, miért fáj ennyire. Most szakadj meg szív, mosd el véreddel a fájdalmat! Igen, hisz itt már csak a vér, és a könnyek segíthetnek..! És amikor végre megfordulsz, hogy elfelejtsd a törmeléket és a rengeteg port, valami mindig visszahúz. Mintha éreznéd, miközben összeomlasz, hogy ezen a halott helyen még itt a béke, még itt rejtezik, csak meg kell találni, fel kell kutatni...! Reménykedve állnál neki, hogy összeszedd magad, hogy megtaláld az igazi... az egyetlen igazi lelki megnyugvást, ami vigaszt ad. Aztán megtalálod az összetört álmaid alatt a kettérepedt boldogságod eltört. Benned is eltört vele valami.

És akkor sírni kezdesz."

Nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért.

Spiritually

Igaz lényed rámutat világodra, mert
megértésre csak szívedben lelsz,
Ő nem lök el magától, átölel
akkor is, ha sötétben vagy, s vétkezel
Maradék erőddel is küzdj, s bízzál!
A fény átölel, bár múlik az idő
Kezdetektől fogva véges, mégis megértő...

Eszköz vagy csak, egy bocsánatos bűn,
a végtelenben hit, remény és szeretet,
bár egy "nyelven" beszélnek, mégsem
értenek az emberek "egy" nyelvet...
Maradék erőddel is küzdj, s bízzál!
A fény átölel, bár múlik az idő
Kezdetektől fogva véges, mégis megértő...

Szíved zaklatott, gondolataid kuszák
bátorságod hol van már..., mégis
egyedül csak te tudhatod:
az élet remény, megbocsátás, és szeretet;
Ne feledd, ha nevetnek is rajtad az emberek
Maradék erőddel is küzdj, s bízzál!
A fény átölel, bár múlik az idő
Kezdetektől fogva véges, mégis megértő...

Lelked határain hárman állnak, s várnak,
a csend most békét varázsolt szívedbe...
A csoda, a tavasz Benned is bontakozik,
az Úr szeme téged figyel könnyezve...
Maradék erőddel is küzdj, s bízzál!
A fény átölel, bár múlik az idő
Kezdetektől fogva véges, mégis megértő...

Mázsás súllyal nyomja, húzza vállad,
mégse tedd le, vidd tovább sorsod terhét
hevítsd szíved szeretetét, mert hinned kell:
a mindenségből születtél, s vele vagy egész!
Maradék erőddel is küzdj, s bízzál!
A fény átölel, bár múlik az idő
Kezdetektől fogva véges, mégis megértő...

Végtelen hullámzás az élet, viharokkal teli...
szíved, lelked vágyja a békességet,
s a gyermeket, ki felnőtt, hiába keresi...
Pihenj lelked mezején, s bocsáss meg mindenért!
Maradék erőddel is küzdj, s bízzál!
A fény átölel, bár múlik az idő
Kezdetektől fogva véges, mégis megértő...

Állj fel, s indulj tovább, vár az Élet!
megfáradt tested virrasztott már eleget
szentélyed lelked, hol könny nélkül is sírhatsz,
korai még búcsút intened, az erő benned!
Maradék erőddel is küzdj, s bízzál!
A fény átölel, bár múlik az idő
Kezdetektől fogva véges, mégis megértő...

Megfestetlen képed, el nem dalolt dalod,
vándorló napjaid, még ha fáj is, búcsúzás is,
Ott dalol a szélben, lelked legmélyebb mélységében
Kél a kelő nappal, nyugszik az alkonyattal...
Maradék erőddel is küzdj, s bízzál!
A fény átölel, bár múlik az idő
Kezdetektől fogva véges, mégis megértő...

Csodálatos Élet

Gaia méhében észrevétlen születő,
Fénybölcsőben édesen szunnyadó
igaz éned hajnalán hasadó
Ébredő világra ködös lehelete -,
andalító illatú balzsamos érintése

Örök fényű varázsköpenyét teríti
végtelen világosságra, fekete éj fiára
szomjas lelkekre, összeszorult szívekre...
Teríti némán, tudattalan, mégis féltőn
Halhatatlan Életre, mélységek titkának
Megfejthetetlen Hírnöke

Játékidő - a sakkjátékos

Csendesen jött esti szellő szárnyán -
párduc módján lapulva, mint nagy titok,
hogy egy napon majd megfejthesd
ne maradjon többet titok a titok...

Álmot láttál, folyton visszatérőt
sötét hajnalokon is kísértőt, de
messze már az éj, magas hegyek mögül
mint halvány gyertyaláng dereng a fény

Mesél a szellő tavaszi záporról, nyárról
kopasz fákon megcsillanó fény-holdsugárról
távoli hegyek visszhangját hozza-viszi,
lelked mélabús magányát öltözteti

Csöndtakaród húzza, tükröt tart eléd
lehunyt szemmel is láss végre:
szemvillanásnyi életedben elrejtve
tavasz hírnök hozott életkelmét...

Hozott világodba izzó parazsat,
meleg színeivel ragyog feléd...,
még havas a táj, hegygerinceken kúszik a
fénysugár, s pillanataidról mesél

Fordulókról: születésről, halálról,
térről, időről, életről, képzeleted világáról,
valóságon túleső titkok misztériumáról,
csillagragyogásról, hajnalhasadásról...

Wonderful life

A játékidőd véges...

Csendesen jött esti szellő szárnyán -
párduc módján lapulva, mint nagy titok,
s ha eljő a nap, mikor megfejtheted,
neked már nem titok a titok...

Dark

A gondolat, mit oly könnyedén gondoltál,
tünemény az időben, mégis megálltál
senki feléd nem fordul, téphetetlen semmi

ismeretlen világ, érdemes rálelni...?

Fonákjáról is láttad, kamaszpanasz
aluljáróban didergő koldus tekintete
vak szerelemmel ötvözött bevallhatatlan

sóhaja a sóhajtásnak, hallhatatlan...

Elméd újragondolja magad, és egy idegent
csodás pompa, és nemes egyszerűség
tétova éjszaka, nem emlékszel hol a haza

kacagd végig utad, sötétben is kutasd...

Tágranyílt szemedben láthatatlan világ
hallgatag éjben csak a csend mesél
törékeny kincs, hamu, s lét

messze még tőled... keresed még?

A zarándok

Túl már az első édes álmon
távol-közel egy jól ismert tájon
édes méze, rózsás csókja -
kísér sorsod zarándokja

Szerelemnek tüze mélyen éget
csillag módján ragyog néked
puszta létből serken égi ékszer
fénysugárként ölel, telve fénnyel.

Ölelő két karodban szendereg szépen
szívverését őrzöd, félve, elgyötörten
Remegő kezeidben, hogy elveszted végleg
bárhová követnéd, könnyed csordul, éget

S jön a hajnal, majd a fekete éj
láttad sírni mindkettőt, sóhajtás kél
hevült érzelmek, arcodon rémület
zarándok utazód hangtalan integet

Keserű könnyfelhőn ragyogva úszik el
s kelő hajnal keserű gyümölcsöt érlel...
a vágy benned már nem éget, hanem űz,
a Föld, hol megszülettél pokol, és tűz

Bánat szülőföldjén könny a béred,
vissza-visszanézel, még most sem érted
s jön a hajnal, majd a fekete éj
láttad már mindkettőt, sóhajtás kél...

S merre visz útja? Földeken, égi ösvényen
hűs vizü forrásban, köd-szitálta réteken...
távolodó tengerárban, világ árnyékvilágában,
csönd mélyében, első édes álmod bölcsőjében...

Mindháromban

Mindháromban: égen-földön
perzselő tűz, s hideg közöny
üt egy szó, tapos egy tekintet,
menekülnél, de nálad is erősebb...

Elszakadnál..., szívja véred
benned alszol, ébredj kérlek...,
elcsépelt frázisok hazug útján
gyilkos karok ölelnek némán

Halandó vagy, gyarló ember
fáradt vándor, ki várni sem mer
Ne szánjon senki, mert hazug a szó!
Csendben elmenni, az volna jó.

Tegnap voltál..,. már oly távol
tested porba hajol, lennél most bárhol
tétován nézel, mégis szívedbe zárod,
szívedre öleled e kegyetlen világot

Mindháromban...

(ész-szív-lélek)

(a lelki és fizikai erőszak ellen...)

Hiszem

Az est éjfekete leplét teríti rád, a hajnal még távol jár
csendben méláz a természet, az égen ezernyi csillag...
örömben, bánatban se feledd: élet szül életet, mikor pirkad
ki ébredsz, vár meleg tűzhely, asztalon friss kenyér,
Áldjon az Isten, ha eljön a nappal, s újra az éj...

Isten ládája

Eben-ha-Ezer
Isten szent frigyládája
elrabolták őt

Isten ládája
gonosz erők zsákmánya
filiszteusok

Asdód lakói
félnek, jajveszékelnek
megláttak téged

Dágon temploma
hull kezed, fejed, ó nem
papjaid néznek

Küszöbödre már
nem léphetek én soha,
átlépek rajta

Jajkiáltások
az egekig hatolnak,
gyötretésetek

Irgalmatlanul
ez az, ami vár rám, rád
Irgalmas Isten...

Szíved rejtekén

Előttem születsz újjá minden áldott nap
a kelő hajnal fényeiben tündökölve
virágok balzsamos illata száll felém:
a végtelen észrevétlen puha fészke...

Oly nesztelen, mégis hűsítő, lágy
inkák rózsája, legenda, mitikus világ
átkarol, ősi ösztön hajt feléd, s az éj
szerelmünk harmonikus egységéről mesél

Felső rendelés zengi, sorsom beteljesül.
Életed tengerébe merülve csendcseppenként
csordogáló mézédes nektárt nyújtasz felém
boldogan pihenek meg szíved rejtekén

S a pillanat fogságában megállt az idő
égő tekinteted hoz felém örömkönnyeket
szent ereklyeként őrzöm e pillanatot,
s adom neked örökre e szerelmet

Rejtőzködő dallam

Egyszerű dal pengeti lelkem húrjait
e világon nincs hozzá fogható dallam
meghúzódó sóhaj-árnyék, kérlelő ének
szótlan odaadás alkonyfény-ragyogás...

Visszatérő örömének, hangtalan összetartozás
szenvedés elől menekülő néma szakítás
érintés, szövődő aggodalom-forrás
reménység, égbe emelő, ábrándosan kérlelő

Teljesség hazugságában szült alattomos gondolat,
egymásba fonódó vágyak izgatott sóhajtása
örökbe szabott végtelen pillanat kiált
felfokozott vágyak riadt magányába

Vészharang kondul, bíbor hajnal kél
lapul "árnyékban" nyughatatlan érzés
eltemet, és széttárja karját az álom
a magány, hogy borongó szenvedésre váltson

Rejtőzködő dallam visszatérsz-e holnap
útjain a mának alkony égen lesz-e csillag?
titokban rejtőző néma emlékcseppek
múlt parttalan ölén gazdátlan hevernek...

A reményhez

Sötét búnak kastélyában vár rád a magány
végtelen éjjeli órán jöttödre vár
Rút idő fogságában feletted szónokol
irgalmat nem ismerő halálos csend honol

Magadénak vallott, feldúlt életed,
el nem zenélt akkordok füledbe csengenek
mire vágytál..., talán rossz órán születtél,
jól ismeri arcod, más veled nem cserél...

Az iszlám jelentése: "Isten iránti odaadás, belenyugvás Isten akaratába".

Két kezével szorít, kioltaná életed

megbéklyóz a rémület, könny áztatja szemed
tétován nézel..., fakó emlékképek sejlenek,
hosszú a sor, kilépned már nem lehet

Tiltakoznál, erőd véges -, úgy hiszed
szégyelled gyengeséged -, megmérgezi életed
Add kezed kezembe, egy pillanat csupán -
Életed nyújtom át e rémisztő éjszakán

Vezess, csak vezess

Egy érzéki, igaz világba jöttem Hozzád,
százszorta szebb világba e létnek,
hol tiszta szerelem álmai igéznek,
halovány emlékek nem kísértenek...

Aki csak arra vár hűvös hajnali ködben,
kelő nap vakító fényében, - ölelj magadhoz...
semmivé lenne életem, halálra sebezne egy szó -
bíztass életem, lágy bátor, s álmodni való...

Minden vagy, Mindenség, vágy, színes álom
kéjmámor, gyógyír a lelkemnek -, maga az Élet
ha mosolyogsz, s nevetsz, megérinthetlek,
nincs örök kudarc, életfogytig reméllek

Végtelen vágyódó remény, magamnak akarlak
becsülni valóban, vesztett csata nélkül.
Ne hagyj felébredni kérlek, jeges a szél
minden, mit álmodtam, valós világról mesélt...

Körülöttem csend, ments meg! Fekete az éj...
Angyalok muzsikája csendül, egy világról mesél
Nem vagyok senkié, akarj magadnak, szeress!
Igaz álmok mezején vezess, csak vezess...

Árva gondolat

Oly gyorsan rohannak el mellettünk az évek
remélt boldog órák, álmok, hová tűntek
Álom marad, meg nem élt, árva gondolat
vágyak útján távolodó, halk lépteid alatt

Messzi földről érkeztem, tőled szállást -
békességgel szívemben, életedre áldást
kértem..., lelkem mélyén szerelmed reméltem
...egy világgal ért fel kincsed...

Szóltál..., ami nincs, el nem múlhat
kegyetlen az élet, s kezed utat mutat...
magad lettél irgalmatlan Végítélet -
szakadék, szívembe markoló fájó emlék

A fény felé

Halántékod forró, érzem félsz
meggyötört tested kínlódva remeg
lelked tengerében csitul a vihar
Mond hogyan segíthetnék...? Szenvedek veled

Milyen gyarló a valóság, és parányi
a remény sugara fakó, színtelen
úgy őrizném, megőrizném halk lélegzésed
lélegeznék helyetted, harcolnék melletted

Olyan vagy, mint a fecskék mikor útra kélnek,
mert vége a nyárnak, és jön az ősz, majd a tél
sötétben ragyogó megszámlálhatatlan csillag,
hallgatag dallam, mit dúdol az esti szél...

De hasad a hajnal, karjukban angyalok visznek
a gyengék, s igazak útján a fény felé...
fájdalmam sírboltjából zokogva kiáltok
...Mindörökké... Mindörökké...

A végtelen

Fogadom a szívem mélyén felnövő szerelmet
életemre ráégett világod tested, s lelked,
de a nagy csendet is benned, bennem...
nem te tehetsz arról, mert nem nyugszom sosem

Léted borzongató varázs, férfiasabb már nem lehet
menthetetlenül megbabonáz, éltet, s eltemet
vad folyóként hömpölyög, átszivárog létemen
tavasz vagy, nyár, ősz, tél, s benned a végtelen

Bölcs vagy! Szelid béke, varázs, kimondott szavak
borzongató hallgatás, karjaidba hívó gondolat,
az utolsó menedék magam elől, és néha tőled
te vagy a halál, pusztulás, szerelem, az élet

Csendhegedű

Miattad lennék csend halott tájon
kietlen pusztaságon szomjas virág
fénytelen éjjelen félve síró gyermek
álmod őrző vágyaidban tündöklő világ

Gyűlölhetsz engem mégsem hagylak el
szebb, és jobb világot remélek neked,
mert kívánlak testtel és lélekkel
tisztának, hűnek, csend-hegedűnek

Édes, borzongó varázst remélek
mohón, reménykedve... ugye értesz?
csókod vágyva, egy szebb, s jobb világra
jöttödre, holt vizeknek, sűrű rengetegnek

Repíts el, szárnyalnék veled végtelen
csak egy szót szólj... szólj hozzám
érted, minden csak érted szól
némán sír a hegedű, zokogva dalol

Hamis gyémántok fénylenek csillogva,
s hajlong a sok míves, színes virág
ne lásd meg kérlek, az álmok nem hazudnak
virraszd át velem e néma éjszakát...

Egy pillanat

Az élet forgatagában pillanatra megálltál
széjjelnéztél, majd otthagytad lábnyomod
napkeltétől napnyugtáig követtelek -
virágzó kertekről meséltem neked...

A felfénylő csillagok mögül néztelek
két karodban vágytam megszületni
oly régen eltemetett életed
szíved rejtett zugában újjászülni

Énekeltem neked a színekről,
szerettem volna megmutatni...
meséltem féltett álmaimról,
s hogy meg ne rettenj - halkan szólni

Locsolni virágaid lelked udvarában,
napfényként beragyogni téged...
lásd: díszbe öltöztettem szívemet
kérlek nézz rám... vágyom ölelésed