Szólalj meg

Van jó néhány versem, és úgy gondoltam ezek közül megosztok néhányat a Merengővel is.

Októberi színvallás

Október van, s e hónapban
én is tollat ragadtam,
hogy büszkén megmutassam a világnak
és bizonyítsam
én is. Igen! Arra én is képes vagyok,
hogy amit érzek szavakba öntsem, mint a "Nagyok".
Mert kik is ők valójában? Tényleg nagyok lehettek?
Kik lázadó felemnek koloncot vetettek?
Úgy vadítottak tovább, hogy maguk adták oda,
s én bedőltem nekik! Én ökör, én ostoba!
Bestiává váltam, aki rögtön támadott,
ha akár csak egy foszília vasrácsán áthatott
tőlük. Azaz belőlük.

Szóval tollat ragadtam,
hogy tudásom megmutassam,
ahogy vészhelyzetben egy medikus.
Ekképpen voltam ily cinikus:
Valami igazán nyálasat a sivár valóságba,
mint a keréknyom ragad a lócitromos sárba.
Hiszen ők is csak emberek voltak,
sőt! Hiába is voltak, már holtak.
Beteg agyú árva, torzult lelki szellem,
mind-mind bolond, ámde különböző jellem.
Kik a népnek kikiáltott épp oly sérült
kollektív öntudat törvényszékén készült
úgynevezett tökéletes társadalmi kínpadon ítéltettek el.
De gyáva mind, hisz egyik sem felel,
pedig a szavak mesterei voltak nem?
Szám elhallgathat, de beszél a szemem!
Ők miért nem érték be hát ennyivel?
Miért itatta a könnyeket saját könnyeivel
minden egyes költő?
És egy teljes emberöltő
sem volt senkinek arra elég,
hogy rájöjjön, a szív mitől szunnyad és ég?

No majd én megmutatom – gondoltam,
és a szavakat jól megfontoltan
kezdtem a papírra vetni szépen lassan.
S azok sorjáztak is katonásan,
szerény szófüzérek nyíltak egymásba,
a tiszta papírt beborítva ezerszínű virágba,
gyöngyszem mind, az anyanyelv büszkesége,
és efelől nem lehetett senkinek kétsége.
Csupán egyetlen egy jelentős probléma maradt.
Három sor jó másfél óra alatt?
De nem... Nem ez az mi tényleg keresztbe rakott,
s már kezdtem is összetépni a megcsúfított lapot,
hiszen ez a verskezdemény
bármennyire is én írtam, ez nem lehet az enyém!
Mert e pár sor között olvasva
jeges tél borul a tavaszra,
szürkésfehér márványtornyok néztek
vissza rám s megigéztek,
hideg s üres szemmel bámultak végig rajtam,
s én borzadva tapasztaltam, hogy kristálypalotát faragtam.

Tornyai az égboltig értek,
mégis csillagról semmit meséltek
csak bámultak rám csillogó hidegen,
oly távoli volt, oly rémisztően idegen.
Ó legalább egyikük húzta volna
ablakát gunyoros fagymosolyra
de nem! Mert csak szép volt ám élettelen.
Enyém se volt s elveszett,
elhunyt mielőtt megszületett,
gyógyított ám mégis ártott,
nem szónokolt, csak némán állt ott
minduntalanul. Hogy akarva e vagy akaratlanul
az már mindegy, hisz a lényeg nem ez.
Csak egy ócska masina, a masinán lemez
és azon egy porszem – ez voltam én –
mit a gyémánttű, mi oly kemény
nemes egyszerűséggel söpört félre
a bakelitspirálból és semmiféle
történelem nem váltott színt miatta sem.

...Más olyan más most minden.
Megadás Bölcs Csönd. Nincsen
sem tükör, sem jég, sem makacs elvek,
igen most csak te vagy Bölcs Csönd megismerlek.
Kedvesen mosolyogsz, s én magamra nézek,
tűz lobog bennem, de én már nem égek.
Már nem pusztítanak lázadó vágyak,
nem hangzanak el többé értelmetlen vádak.
Ám mielőtt megkérdezem: Jóvá, mindent hogyan tegyek?
Te csak mosolyogsz, s én értem,
már veled együtt nevetek.

Nyári égbolt

Van úgy, hogy az égbolt vásznát sokszor bámulom
Nyári éjszakán át, túl az alkonyon,
A tökéletes homályban égi világot,
Józanság ködében sok millió álmot.
Némán pislognak le rám, kedvesen
Cirógató apró fények várnak türelmesen.
Spirituszba szilárdult tündérvirágok, bár
Lágyan hajolnak, merre a kósza vándor jár
Merengve. Virágok közt a lepke szárnya
Végül melyiken nyugszik meg; rétnek talánya.

Ahogy a virág, ha a szem a rétre néz,
Úgy torzul a rét is, mikor káprázatba vész,
Mert mit nem kap meg a valóság, megadja a képzelet,
Vágyakhoz reményt, reményhez életet.
S én hiszem, hogy ott vagy ó remény áhitat,
De indigókék homály fed, mely mindent átitat,
Vegyszeres párája festi meg az eget,
Világló hold elé hályogos felleget.
Mit éreznem kellene csak sejteni engedi,
Ám míg ő lehet az, te miért nem vagy emberi?

Látni az egészet! Hisz az egész oly végtelen!
Gyöngyözik a tekintet, befogadni képtelen.
Szögletes képek, ábrák, emberek,
Keretbe foglalt híres álnevek.
A káprázat öltöztet, de átlátszók a színfalak,
Hol konstellációk szülte megannyi szörnyalak
Letűnt kultúrák által jelenként rászabott
Köntösét viseli. Mind, mintha halott
Tér táncába merevedett volna bele.
Az égbolt freskóit süti a józanság heve.

Van úgy, hogy az égbolt vásznát sokszor bámulom,
A képzelet küszöbénél, túl az árnyakon,
Gondok súlya nélkül, arccal fel az égnek,
Csak fekszem, s szememben messzi tüzek égnek.
Kortalan mosollyal, karjaim kitárva,
Arra a tisztafényű, szent csillagra várva
Megint. Mikor te, remény, végre látszani sejtetsz,
Mikor a virágok között álomtáncot lejtesz,
S én a vándortekintetet a ragyogásban fürdetem,
Mikor te ott vagy, s én veled; szinte érzem, hogy létezem.

Látszani sejtetsz, hát látom a képeket,
Érzem a vágyakat, álmodom az életet,
Ismerem a bánatot, így boldog vagyok,
Perzsel a szív tüze, lényeddel ragyogok.
Tudom, hogy a sok pénz szaga mikor, mennyit ér,
Tudom, honnan a hal, s az a pár szelet kenyér
Miből mindenkinek több mint elég jutott,
Hogy mi a rossz, s mi a jó, mit más soha nem tudott.
A mindent teljesen, a semmit is már alig,
Az egész olyan egyszerű; törékeny pillanatig.

De villanásnyi idő sem telik bele,
A pillanat eltűnik, marad a józanság heve
A szív tüze helyett rémisztő valóságszava
Hisz a káprázat nem más, mint a józanság maga.
Fenn az égbolt vásznán most is párafellegek
S én kitárt karokkal alatta lebegek,
Várom megint, mikor mutatod meg magad,
Hogy utána elfelejtselek. Csak egy érzés marad,
Csak az égbolt sötét burka vesz körül,
Ahogy a valóság újra, meg újra álmába szenderül.