Végtére is ez az internetes randevú nem nekem való. A Mariannékkal mentem el. Külön ismerkedik meg az ember a másik pszichéjével (legalábbis azzal, amit a másik sajátjának ír le), és a test ez a porhüvely teljesen lesújtó. Kiábrándító. Emiatt inkább elmentem macskakaját venni a Mariannal és az Ágival. De úgy gondoltam, hogy a test lelkével tovább akarom tartani a kapcsolatot. Megírtam a fél igazságot, mármint, hogy elmentem de végül nem mentem oda. Micsoda magalkuvás, csak azért, hogy az ember tudjon kivel beszélgetni. Valamit azonban találni fogok ezáltal.

Ugyanúgy gondolkodik, ahogyan én, ugyanaz a véleménye a dolgokról, ami nekem. Csak a testét kellene kicserélni, vagyis egy kicsit várni kell, hogy megnézzem el tudnám-e fogadni. Talán kérek tőle egy fotót, vagy ilyesmi. Még nem tudom, minden annyira zavaros, nagyon zavaros. Persze főleg az én fejemben zavarosak a dolgok. Mi dolgom itt, mi a fene dolgom van itt? Valamit biztosan el kell érnem ezáltal, de mit? Jó lenne végre tudnom, azt hiszem elég türelmes voltam már. Szeretném, hogy egy házban legyek azzal, akivel együtt éltem öt évig. Adják már vissza nekem, adják már vissza! Félek, hogy találok mást. Találok valakit, akit helyette szerethetek, de igazából őt fogom akkor is szeretni. Senki mást. Nem tudok szeretni senki mást, csak az érzéseimet adom másnak, a neki szánt gondolataimat, a neki szánt szeretkezéseimet, a neki szánt testem és lelkem adom másnak. Mert muszáj, az élet tovább kell, hogy menjen. Továbbmegy, de ő nem enged el engem, és én sem engedem el őt. A saját testrészeinket sem engedheti el az ember. Félek az estéktől, mert akkor mindig vágyom valakire, és a délutáni sziesztáknál is. Valaki, aki mellém bújik, aki mellé bújhatok.