Édesapám már két éve megrendelte az internetet. Soha nem jöttem fel, ha valami kellett, inkább utánnajártam könyvtárban. Nem szerettem. Csak merengőzök a neten.

Sosem értettem azokat az embereket, akik órákat lógnak a neten. Én 1-2 óra múlva megunom. Kivéve amióta merengőzök, azóta ez egy kicsit több.
Nem jó, ha sokat vagyunk a gép előtt. És ma minden fiatal ezt teszi ahelyett, hogy valami értelmeset csinálna, pl sportolna....

"Otthon gépültetvényük van, és internettel locsolják.:-)"
Sejtettem!:-)

Otthon gépültetvényük van, és internettel locsolják.:-)

"Helló! Én soha nem gépeztem, de amint hallottam a merengőről, amikor csak tehetem, itt lógok."
Irigylesre melto vagy. Honnan tamadt geped es Internet eleresed?:-)

Helló! Én soha nem gépeztem, de amint hallottam a merengőről, amikor csak tehetem, itt lógok. Örülök, hogy van kiknek írnom. Hogy vannak olyanok, akik meg tudják mondani véleményüket stb. Meg tök jókat lehet dumázni.

Amióta merengőzök, nagyon sokat... :-)

Létezik szerelem első látásra? Biztosan, miért ne?
Mennyi időt töltök számítógép előtt? Sokat. A munkahelyemen is és otthon is, pláne azóta amióta verselgetek, keresgélek a neten, szóval többet, mint kellene. Ez már függőség? Jaj nekem...

Létezik szerelem első látásra én tudom!
Velem még mostanában is +esik.

Bocsi mindenkitől!


Már megint vmi elkefélődött, már elnézést.

Atrelio

Hello, Viktor!

Csak egy pár megjegyzés (saját vélemények, tehát nem vmiféle kioktatás vagy ilyesmi :)).

(1) Nem hiszek a determinizmusban, így abban sem, hogy létezik egy személy (egész pontosan _csak_ 1 személy), akit meg kell találnunk életünk során és csak vele vagyunk képesek harmonikus kapcsolatban élni. Igenis több ilyen személy van, és ha találtál egyet és neadjisten még sikerül is egymásbaszeretnetek - halleluja (értsd: hepi-szánsájn-tibicsoki).

(2) Szerelem első hányásra? 3;-) Ne haragudj, de úgy gondolom, első pillantásra legfeljebb a libidód mozdul meg, semmi több - hisz még meg sem szólalt a leányzó. Ebben nincs semmi elítélendő. Ha bemész egy boltba, akkor is sokszor a csomagolás kelti fel a figyelmed - ez így van jól. Ezért (is) van szemed. A lényeg a lényeg: meglátásom szerint CSAKIS akkor szerethetsz vkit igazán, ha már ismered egy hm, \'picikét\'. Egyébként csak feltételezésekbe, egy képbe vagy szerelmes - ez nem igazi szerelem!

(3) Plö. gimnáziumban szerelmes voltam egy osztálytársnőmbe - pedig nem is ismertem. Itt a lényeg. Mivel nem jártam vele, nem tudtam, valójában kicsoda, ergó egy általam elképzelt ideálba voltam szerelmes. Ma már persze ismerem, és a legjobb barát-barátnőm :), de nem tudnék bele megint szerelmes lenni.

(4) "Mert mi is a legfontosabb? Hogy teljes mértékben boldogok legyünk életünk során azzal, akit választunk."
Szerinted boldog lehetsz valakivel, aki nem képes úgy szeretni mást, mint önmagát? (L. az én esetem a lánnyal és a fiúval.)

Egyébként igazad lehet. De ha már itt tartunk, az emberek \'éhségből\' házasodnak: épp ezért van az, hogy az embersiég zömének nem jó a házassága. Sőt rossz. De szerencsére ez egyáltalán nem törvényszerű.
Na mindegy, ez hosszú történet, nekem meg vizsgázni kell mennem, szóval pá. :)

Vis-mí-lák! 8)

Bocsi!

Vmi gáz lehetett a rendszarral, mivel félrement az üzenetem, amit a "Te hiszel a "nagy találkozásban"?" c. topikba szántam.

Még 1x bocsi.

Csákány!

Amit a barátságról mondtál, azzal egyetértek, de annyival kiegészíteném, hogy az igazi férfibarátság talán egy hajszálnyival nehezebb dió, következésképpen ritkább, és egy picit
- no nem nagyon - nehezebb kimunkálni. Miért? Mert nálunk egy kicsit nehezebben jönnek a szavak, értsd: az erős és egészséges barátsághoz elengedhetetlen verbális síkon a
lányokhoz képest idegenebbül mozgunk, eleinte biztosan, mert ti \'köztudottan\' könnyebben mondjátok ki az érzéseiteket. Ez persze egyáltalán nem törvényszerű, régi barátok közt ez nem probláma.

Mégis... ha az én példámra gondolok, az említett legjobb barátommal közel 7 éve a legjobb barátok vagyunk, de mégsem lehet vele beszélni teszem azt érzelmekről anélkül, hogy ne jönne marhára zavarba. Ennek egyszerű oka van: az átlagosnál kevésbé érzelmes, lelkileg bevallottan asztallap - de épp az ilyen dolgoktól erős a barátságunk, ti. én tudom ezt róla, ő meg tudja, hogy én ezt tudom, és mindketten tudjuk, hogy a másik ezt tudja. Ez ilyen egyszerű (OK: így visszaolvasva nem annyira :))), annál is inkább, mivel ezt megvitattuk egymással.

Na de amiere tkp. reagálni akartam, azok a következők:

"a barátodnak nem számít a lány, neked igen"
--Egy megjegyzés: "ha velem van úgy is jó, ha meg nincs, hát az se baj" (együttjárás
értelemben) - idézet a barátomtól. Azt hiszem, ennyi elég is ahhoz, hogy megállapítsa akárki: nem épp a túláradó érzelmek dominálnak a barátomnál, legalábbis ami a lányt illeti (ugyanis barátként - és ez nem csak az én véleményem - nem egoista és igenis törődik a
barátaival).

Hadd mondjak akkor itt el vmit. A történtek után számomra világos, hogy ha vmi csoda
folytán a lány visszasündörögne hozzám, a barátom hozzám való viszonya nem változna,
pontosan azért nem, mert szó szerint "idiotizmusnak, rózsaszínű ködnek" tartja, ha vki azt gondolja, hogy lehet úgy szeretni a másikat, mint magadat. Ergó nem érné nagy veszteség, lásd idézet. Ha viszont én kezdenék \'aknamunkát\' a háta mögött, az még ebben az esetben is a barátság íratlan törvényeinek (plö. a másik barátja/nője tabu) elég durva megsértése lenne. Másrészt a lány meg a legjobb lány-barátom, hiszen gyakorlatilag azzá vált az együtt töltött idő alatt. Mit mondjak, ettől sem lesz egyszerűbb a képlet. :P

És hogy hajlok-e a belenyugvás felé? Nézzük csak, elmondom (nem lesz könnyű), szerintem
miért rohant vissza a lány és kíváncsi vagyok, megváltoztatod-e az állaspontod utána vagy
sem (kajakra mint egy elcseszett Zilahy-regény :))).

Nos, vegyük sorba a körülményeket: adott egy többéves kapcsolat két olyan, fiatalon összekerült ember között, akiknek gyökeresen más a felfogásuk az érzelmekről, gyengédségről, stb. Nyilván nem véletlen, hogy se-veled-se-nélküled érzet jellemezte a
kapcsolatukat, amit végül a lány 6 év után végre felbont; a srác a 3. évtől (!) számítja a
kapcsolatot, amiről a lánynak persze más az álláspontja; a lány ugye már a 4. évben
szakítani akar, ami nyilvánvalóan egy hosszabb folyamat eredménye; ez után az elvetélt szakítási kísérlet után meg szinte menetrendszerűek a "kisebb" szakítások - épp ebbe un bele végül a lány. Egy szó mint száz: a lány egész egyszerűen nem találta meg a
kapcsolatukban azokat a számára fontos dolgokat, amiket mellettem megtalált (remélem, ez nem hangzik nagyképűen, pláne, hogy ezt tőle tudom) és pontosan emiatt valóban őszintén szeretett engem, tehát nemcsak egy amolyan pótcselekvés voltam nála (márcsak azért sem, mivel ahhoz túlságosan is hagyta elmélyülni a kettőnk kapcsolatát).

Csakhogy. Gyakorlatilag az első alkalomnál, amikor valóban válaszút elé került, mégsem
vállalt föl engem. Ennek okainak a megértése eltartott egy ideig, de azt hiszem, ennyi történt:

Először is, 6 évet nem lehet máról holnapra kitörölni vkiből, hiszen szükségszerűen voltak
benne jó időszakok, azaz a lány a döntés pillanatában még nem volt túl minden érzelmi
kötelék elszakításán, ami a fiúhoz fűzte. Ez persze (anélkül, hogy lekicsinyleném az
érzéseit, hiszen természetesen mi beszélgettünk erről annak idején) nem jelentett semmi olyat, ami ne múlt volna el idővel, annál is inkább, mert mindketten őszintén szerettük egymást. Egyébként is, ez egy természetes folyamat. Ráadásul a közvélemény (család, rokonság, baráti kör) nemhogy rólunk nem tudott, de arról sem, hogy ők szétmentek (ez már csak azért is fontos, mert meg nem volt lehetetlen visszacsinálni mindent).

Másodszor, sajnos túlságosan is a barátom puszta léte, aki meglehetősen domináns típus,
határozta meg a lányt, az ő barátaival érintkezett, rajta keresztül lépett ki a világba. Azt most ne feszegessük, ez mennyire volt egészséges a lány szempontjából, nyilván nem
véletlen, hogy a mai napig nincsen igazi vagy legjobb barátnője (ezt nagyon-nagyon
sajnálom, mert nincs kivel beszéljen ilyen dolgokról). Ez csak lassította, bár inkább nem is annyira tudatos szinten, mint inkább a tudat alatt, a teljes elválás - vagy leválás? -
folyamatát. Az meg egy újabb jó kérdés, hogy hogyan fejlődhet vki egy ilyen kapcsolatban...?

Harmadszor: a járt utat járatlanért el ne hagyj tipikus félreértelmezése. Tudni kell, hogy a
lánynak rendkívül fontos érték a házasság, a család (ez nagyon megfogott benne, hogy
ezeket komolyan veszi) és talán túlságosan is nagy indulási alapnak tűnhetett föl előtte
mindaz az \'infrastruktúra\', ami szükségképpen kialakult a barátom és közte. Az
elfogadottság (már említettem, hogy egy párként kezelte őket a környezet), a megszokás, a közös évek és élmények nosztalgiája, stb. És itt jön a képbe egy igen lényeges tényező: velem nemhogy nulláról, de egyenesen mínuszból (a volt barátjához fűződő viszonyom, tehát a legjobb baráti státusz miatt) kellett volna mindezt újrakezdeni. Tisztában vagyok vele, hogy nem kevés (khm) előítélettel kellett volna megküzdenünk (leginkább neki) a párosunk \'elfogadtatása\' érdekében. Az ő szemében ezek szerint elviselhetetlenül sokkal.

Negyedszer, nem volt senki, akitől tanácsot vagy megerősítést kaphatott volna. Említettem,
hogy nincs olyan barátnője, akivel ilyen ügyeket megoszthatna, sőt ott állt előtte a húga katasztrofális esete, ami nem kevés bonyodalmat okozott már így is a családjában (a 18 éves húga egy 34 éves nős pasival járt és hát érthető, hogy a szülei kiborultak erre): egy okkal több, hogy ne konfrontálódjon a szüleivel, főleg az igencsak hm, \'erős\' akaratú
anyukájával.

Összefoglalva: vagy a régi barátja mellett dönt és újra beleszeret - mert bele akar/kell
szeretnie ebben az esetben -, és minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy a
lehető legtöbbet hozza ki a felújított kapcsolatból (aminek a jövőjében nyilván a
házasságot látja felsejleni), mégha ennek az is ára, hogy fejét a homokba dugja és
nemkevés dolgot felad az álmaiból, vágyaiból, egyszóval önmagából pusztán azért, hogy
minden szép és jó legyen a barátommal - vagy engem választ és az egész őt körülvevő
burokkal konfrontálódik. Ehhez nem volt elég lelkiereje. Persze becsapta magát, ez
evidens, hiszen a barátom egy fikarcnyit sem változott, tehát a lány az, aki félelmetesen
feltűnően látványos módon megváltozott, körülrajongja, s úgy szereti a barátomat, ahogy az a kicsi szívén kifér és csak azt látja, amit látni akar. Ennélfogva ami engem illet,
felejtsük el, hogy meg sem történtem :), mert ugye nem igazán férek bele abba világba,
amit magának felépített. Csak hát sajnos nem épp azt éri el ezzel a viselkedéssel, amit talán elérni remél, azaz hogy ha ő így rajong a barátomért, akkor majd idővel ő is fog a lányért. Hát igen. Tévedni emberi dolog. Ugyanis az egyetlen dolog, amit sikerült mindezzel elérnie, az az, idézem a barátomat: "most nyeregben vagyok, nekem így jó, így kényelmes és abszolút nem érdekel, hogy mennyire őszinte ez a másik részéről, nem érdekel, mit gondol - most normális, ez a lényeg". És ne szoruljon ökölbe az ember keze.
Meg a gyomra.

A "poén" így a végére: a barátomnak persze, jellemző módon, ennyi esett le az egészből:
azért szakított vele a lány 1 éve, mert "nem bírta elviselni a dolgaim", velem pedig azért
szakított, mert "hát rájött, hogy mégiscsak el tudja viselni a dolgaim". Kommentárom:
bruhaha (mert most vagy sírok vagy nevetek azon, hogy mennyire nincs képben). Illetve
még annyit, hogy ez a két megjegyzés is arról árulkodik, hogy a barátom mennyire \'mi a jó
nekem\'-alapon szemléli a lánnyal való kapcsolatát és mennyire - valljuk be - arrogáns az ebbéli felfogása és szemléletmódja (mi az, hogy elviselni a másik dolgait? Már régen rossz, ha idáig fajulnak a dolgok...).

Zárszóként annyit így a regényfolyamom végére (kész Melrose Place, mi? :), hogy ezek után nem igazán tudom, én mit tehetnék, csak azt tudom, hogy szétszaggat az érzés, hogy a lány majd egy szép napon (persze már túl későn) arra ébred, hogy pont az az ember a gátja az álmai és vágyai be- és kiteljesülésének, akitől azok megvalósulását várja, illetve akinek a személyéhez köti. És talán az a legszörnyűbb az egészben, hogy a lány most _valóban_ se nem lát, se nem hall, szinte ragyog a boldogságtól, hogy neki van egy ilyen kapcsolata és a barátommal lehet - és nem veszi észre vagy tudomásul, hogy a barátom nincsen odáig érte vagy ha úgy tetszik, "nem akarja a lányt, nagyon".

Most őszintén, mit tehetnék én? Menjek oda a lányhoz és rázzam föl? Szerinted hallgatna rám? Pont rám? Ugyan már. Ha ezeket a dolgokat magában nem látja, mert nem akarja látni, akkor valószínűleg épp az ellenkező hatást váltanám ki belőle - csakazértis megmutatja, hogy ez egy kitűnő kapcsolat.

Más kérdés persze, hogy mivel még mindig szeretem a lányt, és ez az egész a szemem előtt, mondhatni testközelben játszódik le, finoman fogalmazva is kikészít, felőről és mély depresszióba taszít (legalább idelenn csönd van, hehe) - talán mindezek után egy kicsit érthetőbb, hogy inkább arra törekszek, hogy vki más vegye át a helyét bennem, bármennyire is tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem mindennap találkozik az ember egy olyan személlyel, aki _ennyire_ jól kiegészíti és akit _ennyire_ tud szeretni (minden melldöngetés nélkül mondom mindezt!).

Hát ennyi, meg amúgyis késő van és a beszédközpontom kezdi bedobni a kulcsot. Na tessék... 8))

Mindenestre kíváncsi vagyok, mit lépsz erre, Viko -- így 22 évesen a fantáziámnak nem kevés fáradságába kerülne, hogy ennél elbaltázottabb helyzetbe tegyen. Hm?

Sajnos mostanában nekem is sok időm megy el a gép előtt, mert a munkám megkívánja. De tudom ez néha olyan hozzákötődést jelent a géphez. Annak ellenére el kell szakadni onnan! Azt is tudom néha nagyon nehéz dolog, talán olyan mint egy drog, de akkor is meg kell tenni! Fel kell állni! Ki kell mozdulni!

Ezzel tulajdonképp arra szeretnék utalni, hogy bár én is sokat kell üljek a számítógép előtt, de lehet mást is csinálni.

Mi nagyon szeretünk kirándulni, járni az országot, megismerni amit még nem láttunk. Mostanra elég kevés ilyen hely van, nagyon szeretjük a várakat, várromokat, kastélyokat felfedezni.