Fura helyzet, hogy már megint végig magyarázkodom, de szeretném, ha az emberek megértenének és nem félreértenének. A beszélgetésekből, levelezésből megértettem, hogy mi az egyik gyakori félreértés, ami velem kapcsolatban felmerül. Saját példák, sztereotípiák alapján nekem az elhagyott szerelmes szerepet osztják ki, aki a romantikus forgatókönyv alapján egyre csak szenved és nem bírja magát túltenni a dolgon. Ezt valószínűleg sokkal egyszerűbb elképzelni, mint a valóságot, vagy mint azt, ami az írásaimból inkább kiderülne.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A történet első néhány napos szakaszában valóban teljesen magam alatt voltam, és teli voltam csalódottsággal, aggodalommal, önsajnálattal, reménytelenséggel. De nem hiszem - és ezt akkor is pontosan így láttam az érzelmeimmel szembeszegülő eszemmel -, hogy szerencsés volna, ha az érzelmeknek ez a rétege tartósan uralná az embert. Ezért inkább azzal kezdtem el foglalkozni, hogy kimásszak a gödörből. Az akkori teljes reménytelenségben egy valami tudott segíteni: konkrét, megvalósítható célokat tűztem magam elé. Életközeli, gyakorlatias, nyilvánvaló célokat. (Az egyik például az volt, hogy edzeni fogok, súlyzózom, megizmosodom.)

Az ilyen gyakorlatias kapaszkodók hihetetlenül fontosak akkor, mikor az ember nem tud hova nyúlni. A megoldás természetesen mégsem az ilyen "mellékutakból" származik, hanem abból az erőfeszítésből, hogy felvegyük a harcot és megküzdjünk a problémával: fogadjuk el, amit el kell, ismerjük be, amit be kell, és nőjünk fel a helyzethez, mint egy érett felnőtt. (Amint már az első bejegyzésból kiderült, ez a napló is ennek az erőfeszítésnek a része.)

Talán nem véletlen az, hogy általában éppen a lányok gondolják rólam, hogy még mindig a szenvedés, a fájdalom korszakát élem. Egzisztenciális helyzetük és érzékenységük folytán ők valószínűleg kiszolgáltatottabbak egy olyan helyzetben, mikor sok év együttélés után a másik fél ilyen váratlan döntést hoz. De ezt igazából csak földhöz ragadt aggyal spekulálom, nem valódi tapasztalat áll mögötte: egy nő a kor előrehaladtával egyre kevésbé hisz abban, hogy magához illő társat talál, akivel még családot is alapíthat.

Egy férfinak ilyen szempontból kevesebb félelme van, és személyesen én sem aggódom amiatt, hogy vajon találok-e még ezután nekem való menyecskét. Valamennyire bízom magamban, és tudom magamról, hogy tudok őszintén szeretni egy másik embert, hogy van bennem valamennyi figyelem, elkötelezettség és felelősség. Sokat kell persze még fejlődnöm, és tanulnom kell az Eszterrel való kapcsolatból is. De már nem kínoz a dolog, már nem mar a fájdalom, sem az önsajnálat. Erősebb vagyok ennél. Az élet reményteli és szép, bízom benne.

Mégis, továbbra is küzdök avval, és az egyik legnehezebb dolog, hogy az érzelmeimet rendbe rakjam. Ennek az egyik fontos vetülete, hogy próbálom a szívemet megkeményíteni, vagy inkább elterelni Eszter felöl. És itt ismét nem a fájdalmas, önsajnáló érzelmekre gondolok, hanem a bennem lévő szeretetre, az intimitás közegére. Arra, hogy ne engedjem meg magamnak, hogy őt szeressem, hogy hozzá szeretettel viszonyuljak.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem a fájdalomról van szó, nem arról, hogy sírok a régi emlékek, fényképek felett! Inkább olyan faramuci érzés ez, mintha látnám a kapcsolatunkat mint bálnát vergődni a parton, magamat mégis vissza kellene fognom, szinte megerőszakolnom, hogy semmit ne tegyek érte, ne mentsem meg. Ő meg akar halni, és nekem nem szabad beavatkoznom, hagynom kell szépen kimúlni. Nem táplálhatom tovább a szeretet. Inkább tovább kell vinnem, megtartani valaki másnak.

Ezért aztán örülök neki, hogy keveset találkozunk, hogy egyre kevesebbet gondolok rá, és hogy megvan a saját helyem az életben, megvannak a céljaim, feladataim, és hiszem, hogy egyszer majd meglesz az is, ami most hiányzik.