A hétvégén hivatalos voltam egy kislétszámú születésnapi házibuliba, amolyan "ülős-beszélgetős", "mindenki annyi vodkát iszik, amennyit bír" fajtára. A társaság átlagéletkorának megfelelően a 80-as évek zenéje szólt a háttérben: Alphaville és Digital Scream, csak hogy néhányat említsek. Mindenki más párban volt, csak én voltam egyedül. Mikor már kellő fokra emelkedett a hangulat és az általános véralkohol-szint, és a társaság nagy része éppen az erkélyen dohányzott, odaült mellém a házigazda srác, átölelt, és kissé akadozó hangon, csupa szeretettel és aggódással a fülembe súgta: "Ne szomorkodj, pár héten belül összehozunk valami jó kis kirándulást. Ha minden jól megy, sikerült szervezni neked egy nőt is, érted..."

Később az egyik lány alkoholtól csillogó szemekkel és mély átérzéssel tudatta, hogy "pontosan tudja", min megyek most keresztül. Pár hete egy másik lány fejezte ki, mennyire sajnál, hogy ilyen dolgok történnek velem, és hogy milyen szörnyű lehet nekem. Megintcsak egy másik lánytól tudom, hogy ezt csak úgy lehet túlélni, ha nagyon-nagyon sok idő eltelik: talán egy év múlva van esélyem, hogy valamelyest magamra találjak, de még ezután is újra meg újra felszakad majd ez a fájdalmas seb - pontosan tudja, hiszen vele is megtörtént. Ennél egyszerűbbet is mondott valaki korábban: "Ne mondj semmit. Pontosan tudom, hogy mit érzel."

Folyamatosan abban az élményben van részem, hogy az emberek pontosan tudják, hogy mi zajlik le bennem, tudják, hogy ilyenkor mit kell csinálni, hogyan lehet kilábalni belőle, hogy meddig tart, mit hoz a jövő. Félreértés ne essék: igazat adok nekik, de csak bizonyos mértékben. Igazat adok nekik, mert nem hiszem, hogy én valami nagyon-nagyon mást élnék át, mint amit ők átélhettek, nyilván egész hasonló érzések keletkeznek bennem is: "összetört szív" szindróma, elveszettség-érzés, csalódottság, szerencsétlenség-érzés és a többi. Az sem zavar csöppet sem, hogy fontosnak tartják elmondani nekem. Éppen ellenkezőleg: szeretetből teszik, nem kioktatásból, hanem mert segíteni akarnak.

Mégis, a sok hasonlóság ellenére mindenkivel máshogy történnek a dolgok, mindenki egészen máshogy, csak rá jellemző módon éli át az eseményeket. Ők nagyon sokszor bennem is a saját problémájukat látják (belém vetítik, projektálják), ami nem csoda, hiszen miből is indulna ki az ember, ha nem a saját tapasztalatából. Honnan máshonnan tudhatnánk valamit ennyire biztosan? Azért próbálom a fenti véleményekhez képest mindig végiggondolni, pontosítani a saját esetemet, azért küzdöm végig ezeket a köröket, mert azt remélem, hogy így én is jobban megértem önmagamat.

A lányoknak mindenesetre üzenem: ne sírjatok! És a fiúk se aggódjanak! Azt hiszem, az első nehézségeken már túlvagyok, az élet reményteljesen dereng előttem a nehéz ködben. Azt hiszem, jó úton járok. A ti odafigyelésetek, szeretetek segít abban, hogy feldolgozzam az elveszettség-érzést, "senkinek-nem-kellést", megsemmisülés-érzést, ezt az egész nehéz sebet, amit Eszternek ez a váratlan döntése okozott. Sejtettem, hogy egy kapcsolat nem szólhat egyfolytában arról, hogy egyre csak lebegünk a langyos boldogságban. Tudtam, hogy a lángolás nem tarthat örökké. De hogy ilyen mérvű volt számára a probléma, azt nem sejtettem, amíg egy hónappal ezelőtt el nem mondta nekem: igazából másfél éve megtört benne valami, de mostanáig maga sem tudott határozott állást foglalni, nekem pedig végképp nem tudta a megfelelő súllyal kifejezni ezt. Azóta nem szeret, és nem tudja elképzelni az életet mellettem.