Címlap      Fórum   Versek   Galéria    Biblia   Idézetek Rosszcsont Indiánnapló
Keresés »
 
Bejelentkezés
Név:
Jelszó:
    
» Elfelejtetted a jelszavad?
» Regisztráció
 
Tartalom
  Gondolatok
  Fórum
  Versek
  Galéria
  Biblia
  Idézetek
  Rosszcsont naplója
» Indiánnapló
  Keresés
  Linkgyűjtemény
  Közvélemény
  Alkotók
  Regisztráció
  Jelszóküldés
  Impresszum
  Bannercsere
 
  RSS feed Tartalom RSS
  Fórum RSS feedFórum RSS
Idézetek »
A felnőtt lét természetesen magával hoz egyfajta nyitottságot. Felelőségteljesebbek és figyelmesebbek leszünk családunkkal, közösségünkkel szemben, azzal a világgal szemben, amelyben élünk. Felfedezzük, mennyire fontos, hogy tisztán lássunk, és mély vágyat érzünk, hogy beteljesítsük azt, ami miatt e világra jöttünk. Az érettséggel akaratlanul is elmélkedőbbé válunk. Belső késztetést érzünk arra, hogy gondolkodjunk, visszagondoljunk életünkre, szívünkre hallgassunk.
(Jack Kornfield)
Enveco Free Stat

Indiánnapló 11 - Statisztikai eset

Nobodi · 2002. november 10., vasárnap - 22:32 · fórum » 12

« előző  következő » 
Oh, no!Ahogy telik az idő, és beszélgetek másokkal, vagy filmeket nézek, kezdem észrevenni, hogy a mi esetünk egyáltalán nem kivételes. Sok pár között jönnek létre ilyen, vagy ennél komolyabb feszültségek. Sokszor nem is történik meg a szakítás, csak élnek tovább egymás mellett, szenvedve, nyelve. Fura meghallgatni valakit, akit hasonló módon elhagyott a felesége, és amiket elmond, abból magunkra ismerek. Vagy megnézem a Pop, csajok satöbbi c. filmet, meg amikor egyszer Malacka elhagyta Micimackót.

Nyilvánvaló, hogy nem vagyunk kivételesek. Velünk is az történik, ami milliókkal. Hasonló érzéseink vannak, mint szerte a világon rengeteg férfinak, nőnek. Most, hogy kissé túlkorosan én is átéltem, megtapasztaltam, így már értem az erről szóló filmeket, az erről mesélő embereket is.

Fura érzés ez. Egyrészt megnyugatató, hogy nem vagyunk olyan hihetetlenül szerencsétlenek, amilyennek először kinézünk, ahogy elképzeljük magunkról, hogy mit gondolnak rólunk az emberek. Nem, nem vagyunk világ szerencsétlenségei, a mi felbomlott kapcsolatunk csupán egy a sok közül. Csupán statisztikai eset.

Másrészt azonban mindez rémisztő és nyomasztó: akármerre nézek, szakító, vergődő, szenvedő párokat látok. Van egyáltalán reménye egy kapcsolatnak? Létezik egyáltalán valaki a világon, aki képes jól csinálni? Vannak egyáltalán emberek, akik újra meg újra meg tudják újítani és élettel megtölteni a kapcsolatukat? Akik nemcsak "jobb híján" vagy szenvedve, erőlködve maradnak együtt? Akik őszintén, sem magukat, sem a másikat nem becsapva élik meg ezt?

Min múlik ez? Az világos, hogy nem lehet pusztán szerencse, de az is valószínű, hogy kizárólag erőfeszítés sem lehet. Talán valami egyensúlyi állapot kell? Odafigyelés és egyúttal a csillagok szerencsés együttállása? Nincs is recept, csak sorsszerű helyzetek, különleges életutak? Hogy van ez? Semmit sem értek.
« előző  következő » 



FÓRUM: Indiánnapló 11 - Statisztikai eset

a témát indította: Nóra, 2002.11.11. 09:41 - 12 üzenet

főtéma: Indiánnapló

Nóra - #1290 - 2002. november 14., csütörtök - 10:21 - Válasz erre...
Íme egy lehetséges válasz....
Az ember tragédiájából idézem.

"Ne kérdd
Tovább a titkot, mit jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
Ha látnád, a földön múlékonyan
Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt
Hogy a múló perc élvéről lemondj?
Míg most, jövőd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete.
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét.
És biztosítva áll nagyság, erény."


Ami a hátralévő éveimet illeti:
nagyon pozitívan viszonyulok hozzájuk.
Remélem, lesz benne sok jó dolog.
De akkor sem esem kétségbe, ha rosszak is adódnak.
at - #1288 - 2002. november 14., csütörtök - 03:38 - Válasz erre...
Udv.

Nora, te szamomra nem vagy tiszta:)

Ha jol ertem, szerinted minden, ami emberi lepteku, az veges. (szerelem, baratsag, stb)

Mindezek ellenere (vagy mindezek mellett?) te hiszel, s remelsz, v szeretnel hinni, s remelni.

Mi nem emberi lepteku akkor? Azaz szerinted mi az, ami vegtelen? Te miben hiszel?

Mondataidbol ugy tunik szamomra, hogy szerinted hazassag sem lehet orok.
Ujabb kerdes: Akkor hogyan "keszulsz" a (meg) hatra levo eveidre? :) (mosoly, nem guny, s rohoges)
Nóra - #1286 - 2002. november 12., kedd - 18:20 - Válasz erre...
Nobodi, megint félreértesz....Nem állítottam, hogy "egyszer MINDEN véget ér, legkésőbb a halállal". Az emberi léptékű dolgokról állítottam, hogy végesek.

"Az emberi dolgok végesek. Véges egy szerelem, egy barátság, egy nátha." - ezt írtam.

Nem a kapcsolatok végesek az én olvasatomban, hanem minden, ami emberi.
Ami nem emberi léptékű, az nem véges.
Az pedig mindannyiunk joga, hogy azt gondoljuk végtelennek, amit csak szeretnénk. Végtelen körgforgást, újjászületést, bármit.

Ha ebből azt veszed le, hogy 'majd a túlvilágon jobb lesz' megsértődöm:-)
Nobodi - #1284 - 2002. november 12., kedd - 18:06 - Válasz erre...
Nóra: egyébként az van az egész mögött, hogy én arra keresek választ, hogy van-e alapja a hitemnek, hogy létezhet hosszú távú, egész életen átvivő kapcsolat, te pedig arról akarsz meggyőzni, amit már tudok: hogy a dolgok véget érnek.

Szóval én tényleg szeretnék hinni abban, hogy lehet együtt tölteni egy életet és hetvenévesen is a másikra mosolyogni, vele lenni. Arról nem kell meggyőzni, hogy vannak olyan kapcsolatok, amik véget érnek, sem arról, hogy egyszer minden véget ér, legkésőbb a halállal - mindezt tudom, de nem ez érdekel.

Ha nagyon sarkítani akarom, akkor azt mondhatnám, hogy én az életet keresem, te meg a halált próbálod rámdumálni... :-)
Nóra - #1283 - 2002. november 12., kedd - 12:13 - Válasz erre...
Nagyon nehéz ilyenkor megtalálni a helyünket. Igen, erre még nagyon jól emlékszem...

De bárhogy is lesz, menni fog. Most nagy közhelyek következnek, vigyázat:-) Ahogyan telik az idő, másképp gondolsz vissza az egészre, mást veszel észre belőle, másképp értékelsz dolgokat. Elmúlik minden rossz.

És akkor még mindig lehet, hogy van visszaút: de egyelőre csak az IDŐ van. Lassan, vánszorogva, ólomlábakon.
Nobodi - #1281 - 2002. november 12., kedd - 00:06 - Válasz erre...
Nóra: köszönöm, és azt hiszem, értettem, és mind igaz, amit írsz. Nem veled vitatkoztam, csak keresem a helyemet... ;-)
Nóra - #1275 - 2002. november 11., hétfő - 15:17 - Válasz erre...
Bal, hogy miben hiszek még?
Az egészben! Mindabban, ami véges és mulandó, de mégis annyira kell. Egy csalódás, szakítás, vagy rosszabb életszakasz után is tudok újult erővel belevágni a dolgokba. Ebben az energiában hiszek: úgy törni fény felé, ahogy a növények bújnak erő a földből.

Ami a "világ jelenlegi helyzetét" illeti: mindenről azt hallom mostanában, hogy társadalmi probléma. A sok válás, vagy a sok egyedülálló. A sok öreg, a sok fiatal. Erről az jut eszembe, hogy az első világháborúban meghalt kb. kilencmillió európai férfi. Az is hatalmas társadalmi probléma volt, hogy mi legyen a kilencmillió pártában maradt nővel. Aztán egy részük nagyanyáink anyáinak generációja lett. A többiek pedig korabeli szinglik...


Nobodi, félreérthettél: nem állítottam, hogy az emlékekben kellene élni. Épp ellenkezőleg, ahogy írtam, mindig a jövőbe kell nézni. Valószínűleg azért nem érthetted, mert más élethelyzetben vagyunk mindketten.
A "minden véget ér egyszer" nem szindróma, vagy vigasztalás: tény...
Nobodi - #1274 - 2002. november 11., hétfő - 12:22 - Válasz erre...
Nóra: Igen, jó dolog a szép emlékekre gondolni, de kicsit veszélyes belőlük, bennük élni. Nyilván egy kapcsolatban sem csak emlékezni kell a szépre, hanem mindig újra megújítani, kvázi új "emlékeket" átélni. És ez az, amivel meghaladhatjuk a "minden véget ér egyszer" szindrómát (ami persze utólag jól jön vigasztalásnak).

Bal: bonyolult dolog ez a "nagyszüleink generációja" kontra jelenkor kérdés. Rengeteg rossz, álszent, hazug kapcsolatot tartottak fent régen csak a látszat kedvéért, illetve gazdasági okokból, miközben legalább az egyik fél szenvedett. Elég fura élethelyzeteket alakítottak ki akkoriban, aminek kevés köze volt a házassághoz. Persze nem tudom, ez a kényszerű kapcsolatfenntartás hány esetben vezetett a felek közti enyhüléshez, újboli közeledéshez, de biztosan volt ilyen is. Nem hiszem, hogy lennének statisztikák erre vonatkozólag, hiszen pont a kifelé mutatott látszat nagyon lényeges volt.

Biztos vagyok benne, hogy abban a korban Eszter sem költözött volna el tőlem, egyrészt a társadalmi megítélés, másrészt az anyagi függőség miatt. De vajon jó lett volna az? Nem "nyomorodtunk" volna meg lelkileg?

Szerintem akkor már inkább legyen ez.
Lenhardt Bal - #1273 - 2002. november 11., hétfő - 12:02 - Válasz erre...
Én megint egyetértek azzal, amit elmondtál. Sőt, annyival kiegészíteném, hogy természet-tudományos ténynek vehetjük, hogy a szerelemi lángolás időtartama determinált. Ezért dőreség elvárni, hogy élethosszig tartson. De ez olyan evidencia, amit szükségtelen súlykolni. Arra még kíváncsi vagyok, hogy mi az abban még hiszel s remélsz? Lehet, hogy NObodinak is ez a kérdése.

Viszont nem szabadna figyelmen kívűl hagyni azt a feltevést, amit a világ jelenlegi helyzetéről írt. Talán magyarázzuk a véletlennel, hogy mostanában ennyi elromlott kapcsolat, tönkrement élet van? Tegyünk úgy, mint az ipari konszernek jól fizetett "tudósai", akik minden környezetvédelmi próbálkozás, konferencia előtt/után leírják, hogy igazából nincs semmi baj, a globális felmelegedés is csak egy periodikusan ismétlödő jelenség. Nyugodtan üljünk otthon, és fogyasszunk tehát tovább!
Én úgy látom, hogy a nagyszüleink generációjában ritka volt, hogy felbomoljon egy házasság, a szüleinknél már gyakrabban fordult elő, de még mindig együttmaradt a többség. A mi generációnk már a szétesés jeleit mutatja, lehet hogy ideje megkongatni a harangokat?
Nóra - #1271 - 2002. november 11., hétfő - 11:13 - Válasz erre...
Épp arra próbáltam rávilágítani, hogy minden mulandó. Az emberi dolgok végesek.
Véges egy szerelem, egy barátság, egy nátha.
Minden.

A lebegős boldogság állapotát hosszú távon nem lehet megőrizni. Lehet egymás mellett maradni mindhalálig, ezt nem vitatom, de az nem már nem a huszonéves lángolás lesz, ez tény.

Az egész világirodalom a példa rá, hogy a nagy szerelmek, érzések, idővel semmivé foszlanak és csak az emlékük marad: az avatja őket valami hihetetlen nagy tapasztalattá.

De reménykedni kell: és mindig újrakezdeni. Ezt teszi mindenki. Különben már kihalt volna az emberiség...

Ha úgy tűnne, hogy pesszimista vagyok, akkor előre tiltakozom is. Mindezek ellenére hiszek és remélek, és az a jelszavam, hogy "nem adom fel..."
Lenhardt Bal - #1269 - 2002. november 11., hétfő - 10:48 - Válasz erre...
Kedves Nóra!
Teljesen igaz, amit írtál. Lehet, hogy nem vetted észre, de ez nem válasz a "reményvesztett" férfiúnak. Másról beszélsz. Azt Nobodi sem vitatja, hogy létezik pillanatnyi boldogság, röpke lángolás, boldog pásztorórák. Ő arra keresi a választ, hogy lehet ezt az állapotot megőrizni. Hogyan lehet konzerválni az egymás iránti érzéseket. Tehát, nem arról van szó, hogy jószívvel gondoljunk az együtt töltött szép időkre, hanem hogy maradjanak meg azok a szép idők!
Nyilvánvalóan fontos, hogy egy elmúlt kapcsolatnak a pozitívumait tudjuk látni, hogy abból képesek legyünk töltekezni a hideg, magányos napokon, és utána optimizmussal vágjunk bele az újba.
De mit csináljon, aki már nem akar újat. Aki szeretne megállapodni, gyökeret ereszetni, gyerekeket nevelni. Aki nem bízik benne, hogy pont a következő lesz a herceg(nő) a fehér lovon. Ebben a kérdésben próbálj segíteni, mert itt ez a lényeg.
Nóra - #1268 - 2002. november 11., hétfő - 09:41 - Válasz erre...
Nagyon fontos dolgot éreztél-éltél át most szerintem. Hogy minden mulandó, hogy 'hol van már a tavalyi hó...'

Létezik a tökéletesség, a boldogság, a harmónia: hiszen Te is megtapasztaltad.
Csak éppen véges. Emberi léptékű.

A legnagyobb bátorság véleményem szerint, ha egymás erőltetett elviselése helyett inkább a különválás mellett dönt egy pár. Ezzel annak is megadhatják a lehetőségét, hogy ez együtt töltött idő utólag valóban boldognak tűnjön.

És végül: senki sem statisztikai eset, ha nem akar az lenni! Én például, ha azt hallom, "szingli", kinyílik a bicska a zsebemben. :-)
2017. július 20., csütörtök
Indiánnapló » legújabbak
  Nobodi: Indiánnapló 22 - Jogerős ítélet 2003.05.16.
  Nobodi: Indiánnapló 21 - Kihajózás 2003.04.13.
  Nobodi: Indiánnapló 20 - Summa summárum 2002.12.30.
  Nobodi: Indiánnapló 19 - Szeret, nem szeret 2002.12.23.
  Nobodi: Indiánnapló 18 - Kit érdekelsz? 2002.12.17.
  Nobodi: Indiánnapló 17 - A szeretkezés öröme 2002.12.15.
  Nobodi: Indiánnapló 16 - A végső érv 2002.12.09.
  Nobodi: Indiánnapló 15 - Ábrándok, találkozások, félelmek 2002.11.30.
  Nobodi: Indiánnapló 14 - Vergődő cet a fövenyen 2002.11.24.
  Nobodi: Indiánnapló 13 - Ne sírjatok, lányok! 2002.11.20.
 
  RSS feed Tartalom RSS
Friss fórumtémák »
  Indiánnapló 22 - Jogerős ítélet (14 · annkaleb)
  Indiánnapló 17 - A szeretkezés öröme (1 · annkaleb)
  Indiánnapló 16 - A végső érv (24 · annkaleb)
  Indiánnapló 15 - Ábrándok, találkozások, féle (3 · annkaleb)
  Indiánnapló 14 - Vergődő cet a fövenyen (1 · annkaleb)
  Indiánnapló 12 - Sarkítás (5 · annkaleb)
  Indiánnapló 21 - Kihajózás (1 · szildiko)
  Indiánnapló 20 - Summa summárum (9 · Nobodi)
  Indiánnapló 19 - Szeret, nem szeret (6 · Bölcs)
  Indiánnapló 18 - Kit érdekelsz? (2 · Nobodi)
  Indiánnapló 13 - Ne sírjatok, lányok! (1 · Nóra)
» Indiánnapló 11 - Statisztikai eset (12 · Nóra)
  Indiánnapló 10 - Édes november (5 · Natali)
  Indiánnapló 9 - A matracvivők (8 · Natali)
új téma létrehozása...
 
Fórum RSS feedFórum RSS
Copyright © 2001-2004 merengő szerkesztőség · Minden jog fenntartva. · RSS feed
hosted by meselia.hu