Szeretem ezeket a késő őszi, esős, barátságtalan napokat. Az ég egyenletes szürke, akárcsak körbe az épületek. A fákon csak elvétve látni leveleket; a kérgük nyálkásan nedves. A levegő hideg, enyhén párás, ködös. Sokak számára ez nyomasztó, sőt, rémisztő. Inkább valami vidámabb, életszerűbb dolgot kell keresni. Én mégis nagyon szeretem ezt a melankólikus hangulatot: közel áll hozzám.

Visszafogottság, semmi harsányság, tolakodás. Semmi, ami félrevinné az ember gondolatait, ami a tisztánlátást zavarná. Mint egy tiszta laboratórium kint a sivatagban, ahol nem is tehet mást az ember, mint koncentrál az objektumra. Remek lehetőség, hogy zavartalanul elgondolkodhassam a helyzetemen. És ez nem áll ellentétben az újra megtalált impulzusokkal, társaságba, bulikba járással, a sok arccal, beszélgetéssel, ellazulással. Nem, pontosan így teljes a dolog, meg kell élni mindent. És nem szabad elmenekülnöm sem a pörgésbe, sem a lecsendesedésbe. Hiába hajlana szívesen az ember az egyoldalúságra, hiába bíztatnák erre még a barátai, rokonai is.

Nehéz erről írni, de azt hiszem, mindenkiben megvan a kísértés, hogy valamennyire kicsit magára gondolva is értelmezze a kapcsolatunkat. Ez természetes dolog. Ennek a szélsőséges formája, ha valaki a saját korábbi helyzetét próbálja a mi esetünkkel megoldani, de szerencsére ilyennel nem találkoztam. Senki nem volt vak a mi érzéseinkre. Megértéssel, nyitottsággal, és figyelemmel hallgattak meg bennünket, és más módon is segítettek. Sokat köszönhetek, köszönhetünk nekik!

Szeretem ezeket a nyugodt, hideg novemberi napokat. Ilyenkor lecsillapul a külső, de szóhoz juthat bennem az, ami máskor nem, amit máskor egyszerűen meg sem hallok. Szeretném megélni, megszenvedni a problémáimat, mert saját életemből is tudom, hogy minden szőnyeg alá söprési, felejteni akaró kísérlet eleve halálra van ítélve, csupán önbecsapás. Az őszinteség az egyik legnagyobb erő a mai világban. Igyekezni egészen őszintének lenni a másikkal szemben, magammal szemben pedig kíméletlenül. Nem akarom kihagyni, átugrani ezt a dolgot. Nem akarok valami más, vidám dolgot, új élményeket keresni, nem akarok "kutyaharapást szőrivel".

Azt hiszem, óriási dolog, hogy úgy tűnik, a problémámat már képes vagyok más szemszögből is nézni. Olyan távolságba került a dolog, mintha hónapokkal ezelőtt történt volna. Már nemcsak az érzelmeimtől rángatva, hanem józanul, éretten, szinte bölcsen tudok az egészre tekinteni. Pár hete nem hittem volna, hogy eljuthatok ide. Persze fáj még, érzek még mindent pontosan, de a sebeken már ápoló heg nyugszik. A legnagyobb dolog, ha az ember képes elfogadni a sorsot, és rábízni magát,

Az élet legnagyobb kihívásai mindig azok, mikor a leomlanak az addig biztosnak hitt építmények, az ember pedig ott marad árván, kitaszítva. Mikor a szilárdnak és mozdíthatatlannak hitt princípiumok váratlanul megszűnnek, és mint a pelyva foszlanak szét a szélben. Az ember ilyenkor úgy éli át, mintha a légüres térben zuhanna, megállíthatatlanul zuhanna a semmibe, sehova. Eddig azt hitte, hogy az életben vannak dolgok, ahova behúzódhat melegedni, hogy vannak dolgok, amiket magára húzhat, mint egy puha kabátot. Aztán egyszerre már csak meztelenség van, kitaszítottság, reménytelenség. Hiába nyúlna a korábbi mentsvárakhoz, minden erejét és értékét vesztette, minden remény mint a homok pereg ki a kezei közül.

Nem könnyű felvállalni ezt az állapotot. Elsőnek mindig egyszerűbbnek tűnik az elfutás, menekülés, a felejtés. Ezzel persze csak becsapjuk önmagunkat, miközben belül nevelgetjük az élethazugságainkat és neurózisunkat, mint fekélyes sebeket. De ha sikerül szembenézni és felvenni vele a küzdelmet, akkor újra megtalálhatjuk önmagunkat, becsapások, görcsök, fekélyek nélkül. Persze mindezért keményen meg kell küzdeni.

Andrej Tarkovszkij filmjeiben (elsősorban a "Tükör" és a "Nosztalgia" c. művekben) visszatérő motívum, hogy az ember jobbá válik, ha a múltjára gondol, ha rendbe teszi magában a dolgokat. Most kezdem megérteni, átélni, hogy mindez mennyire igaz.