Címlap      Fórum   Versek   Galéria    Biblia   Idézetek Rosszcsont Indiánnapló
Keresés »
 
Bejelentkezés
Név:
Jelszó:
    
» Elfelejtetted a jelszavad?
» Regisztráció
 
Tartalom
  Gondolatok
  Fórum
  Versek
  Galéria
  Biblia
» Idézetek
  Rosszcsont naplója
  Indiánnapló
  Keresés
  Linkgyűjtemény
  Közvélemény
  Alkotók
  Regisztráció
  Jelszóküldés
  Impresszum
  Bannercsere
 
  RSS feed Tartalom RSS
  Fórum RSS feedFórum RSS
Idézetek »
Nem minden szabadság egyforma. Van ilyen is meg olyan is, és némelyik szabadság, Palivec, rosszabb a börtönnél, a kis huncut. A szabadság, hogy úgy mondjam, dialektikusan megtapasztalt pofon. S ez nem olyan egyszerű dolog. Más országokban viszont az emberek annyira szabadok, hogy észre sem veszik, és akkor ez már ugyanaz, mintha nem lenne szabadságuk. Ez a szabadság, úgy ahogy van, cifra dolog, Palivec. Van úgy, hogy egyesek csak felszabadítanak és felszabadítanak, aztán egyszerre csak körülnéznek, és mindenütt börtön. - Svejk töprengve a korsó fölé hajolt. - Szinte azt mondanám, hogy az ember vagy szabad, vagy felszabadított.
(J. J. Marek: Svejk kalandjai a második világháború után)
Enveco Free Stat

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (részletek)

Jó lenne tudni – van-e egyáltalán barátság? Most nem arra az alkalmi örvendezésre gondolok, mellyel két ember megörül egymásnak, mert életük egyik szakaszában bizonyos kérdésekről egyformán gondolkoznak, mert hasonló ízlésük, megegyeznek kedvteléseik. Ez mind nem barátság. Néha már azt hiszem, ez a legerősebb kapcsolat az életben... talán ezért ilyen ritka. S mi van az alján? Rokonszenv? Üres, híg szó, tartalma nem lehet elég erős ahhoz, hogy két ember az élet válságos helyzeteiben is kiálljon egymásért, csak rokonszenvből? Talán valami más?... Talán van egy szemernyi Erosz minden emberi kapcsolat mélyén?...

A barátság természetesen más, mint a beteges hajlamú emberek dolga, akik az egyneműeknél keresnek valamilyen torz kielégülést. A barátság Eroszának nem kell a test... inkább zavarja, mint izgatja. De mégis Erosz. Minden szeretet, minden emberi kapcsolat alján Erosz él.

...A barátság... az az emberi kapcsolat, melynél nemesebb nincsen anyától szült elevenek között. Érdekes, az állatok ismerik. Van állati barátság is, önzetlenség, segítőkészség... Az élőlények megszervezik a kölcsönös segítséget...néha nehezen küzdik le a segítségnyújtás akadályait, de mindig akadnak erős, segítő hajlamú lények, minden eleven közösségben. Száz és száz példát láttam az állatvilágban. Emberek között ritkábban láttam példát erre. Pontosabban, egyetlen példát sem láttam. A rokonszenvek, melyek emberek között szemem láttára kialakultak, végül mindig belefulladtak az önzés és a hiúság mocsarába. A pajtásság, a cimboraság, néha olyannak látszik, mintha barátság lenne. A közös érdekek néha megteremtenek emberi helyzeteket melyek hasonlítanak a barátságra. Aztán a magány elől is szívesen elmenekülnek az emberek mindenféle bizalmasságba, melyet legtöbbször megbánnak ugyan, de ideig-óráig azt hihetik, ez a bizalmasság már a barátság egy válfaja. Mindez persze nem az igazi. Az ember úgy képzeli, hogy a barátság szolgálat. Mint a szerelmes, úgy a barát sem vár jutalmat érzéseiért. Nem akar ellenszolgálatokat, nem látja valószínűtlen lénynek azt, akit barátjául választott, ismeri hibáit, s így vállalja, minden következménnyel. Ez lenne az eszmény. S csakugyan, érdemes-e élni, embernek lenni ilyen eszmény nélkül? S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?

... az ember hasztalan ismeri meg az emberi kapcsolatok igazi természetét, nem lesz bölcsebb semmiféle ismerettől. S ezért nincs is jogunk föltétlen igazságot és hűséget követelni attól, akit egyszer barátunknak fogadtunk, akkor sem, ha az események megmutatták, hogy ez a barát hűtlen volt.

Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék... Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar,...meg kell tudnia azt, amit indítóoknak neveznek. ... Csak az igazság adhat választ...

...lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.

Te megvetetted ezt a bizalmat és barátságot, mely felém sugárzott a világból, megvetetted, s ugyanakkor halálosan féltékeny voltál. Úgy képzelhetted – persze nem szavakkal képzelted ezt, csak homályos érzésekkel -, hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű...

A magányban mindent megismer az ember, s nem fél többé semmitől. Az emberek, kiknek homlokán az égi jel tükrözik, mely mutatja, hogy az istenek pártfogolják őket, csakugyan kiválasztott lénynek érzik magukat, s a módban, ahogy a világ elé lépnek, van valamilyen hiú biztonság. De ha így láttál engem, tévedtél. Csak a féltékenység torzítása mutathatott engem ilyennek. Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést. Amit te isteni kegynek és adománynak éreztél bennem és körülöttem, nem volt más, csak jóhiszeműség... Talán ez a jóhiszeműség kényszerítette az embereket, hogy érzéseket hozzanak elém, jóindulatot, mosolyt és bizalmat adjanak. Igen, volt bennem valami – múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogatlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, abban az évtizedben...egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak... Nincs szomorúbb és reménytelenebb érzelmi folyamat, mint mikor férfiak barátsága kihűl. Mert nő és férfi között mindennek feltétele van, mint az alkunak a vásáron. De férfiak között a barátság mélyebb értelme éppen az önzetlenség, az, hogy nem akarunk a másiktól áldozatot, sem gyöngédséget, nem akarunk semmit, csak megtartani egy szótlan szövetség egyességeit.

Mert egy ember nem föltétlenül abban a pillanatban a legbűnösebb, mikor felemeli a fegyvert, hogy megöljön valakit. A bűn előbb van, a bűn a szándék. S mikor azt mondom, hogy ez a barátság egy napon elromlott, tudnom kell, csakugyan elromlott-e, s ha igen, mi és ki rontotta el? Mert különböztünk és mégis összetartoztunk, más voltam, mit te, s kiegészítettük egymást, szövetség voltunk, emberi egyezség voltunk, s ez nagyon ritka az életben.

Barátok voltunk... S meg kell ismerned most ennek a szónak teljes felelősségét. Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért. S az önemésztő szenvedély sem tudja azt az emberi örömet nyújtani, amit egy szótlan és tapintatos barátság ad azoknak, akiket megérint erejével. Mert ha nem vagyunk barátok, te nem emeled reám a fegyvert akkor reggel az erdőben, a vadászaton. S ha nem vagyunk barátok, én nem megyek el másnap a lakásodra, ahová soha nem hívtál, ahol a titkot őrizted, a gonosz és érthetetlen titkot, mely megfertőzte barátságunkat.

...S most meg kell mondanom neked, amit nagyon lassan tudtam meg, nem hittem el, tagadtam önmagam előtt, meg kell mondanom neked ezt a félelmes meglepetést és felfedezést: mi most is, még mindig barátok vagyunk. Úgy látszik, emberi kapcsolatokon semmiféle külső erő nem tud változtatni. Te megöltél bennem valamit, tönkretetted életemet, s még mindig barátod vagyok. S én megölök benned ma este valamit... s mindig barátom maradsz...Mert a barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot...talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogtatása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól. S a pillanatban, mikor a fegyvert felemelted, hogy megöljél, ez a barátság talán elevenebb volt közöttünk, mint bármikor elébb...

...a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.

Tudni kell, miért történt mindez? S hol a határ ember és ember között? Az árulás határa? Ezt kellene tudni. S még azt is, mi az én bűnöm mindebben?...

Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok...Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit – mert én is ismerem ez érzéseket, én is megismertem a végső kísértés pillanatát, kevéssel azután, hogy elmentél, s egyedül maradtam...- mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél. Szégyen és oktalanság erről beszélni is. S mindezt tudom...

Mi a hűség, mit várunk attól, akit szeretünk?... Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot? ...a féltés, a csalódottság, a hiúság iszonyatos erővel tudnak fájdalmat szerezni. De ez elmúlik... érthetetlenül múlik el, nem egyik napról a másikra, nem, még évek sem engesztelik meg ezt a haragot - s a végén mégis elmúlik, pontosan úgy, mint az élet.

Van valami, ami rosszabb, mint a halál és a szenvedés... az, hogy az ember elveszíti önbecsülését. Ezért féltem a titoktól... közös titkunktól. Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság...s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet. Ezért féltem a titoktól. Ezért egyezünk bele mindenféle megoldásba, az aljas, a gyáva megoldásba is – nézz körül az életben, s emberek között mindig ilyen félmegoldásokat találsz: egyik elmegy messzire attól vagy azoktól, akiket szeret, mert fél a titoktól, másik ott marad és hallgat, örökké vár valamilyen feleletre... Ezt láttam. Ezt éltem meg. Nem gyávaság ez, nem... az életösztön utolsó védekezése.

De nem akart semmit. Mert ő is valaki volt, a maga módján, női módon, őt is megsértették azok, akiket szeretett, egyik azzal, hogy elszökött egy szenvedély elől, nem volt hajlandó odaégni egy kötésben, melyről tudta, hogy végzetes, a másik azzal, hogy megtudta az igazságot, várt és hallgatott.

S mert mindenütt ott volt, ahol kellett, soha nem látták.

Néha úgy érezték, a ház, a tárgyak összeomlanak, ha Nini ereje nem tartja együtt mindezt, ahogyan a nagyon régi anyagok megsemmisülnek, szétesnek, ha váratlanul megérinti valaki.

...s a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint háború után, mikor a sebesült táj utánahal az elvonuló hadnak.

A hó bezárta a kastélyt, mint egy szótlan, komor északi hadsereg az ostromlott várat.

De az asszony nem mondta meg. Senki nem tudta meg, mit mondott a király az asszonynak, aki idegenből jött, és tánc közben elsírta magát.

A kilincseken érzett egy kéz remegése, egy régi pillanat hevülete, mikor a kéz vonakodott lenyomni ezt a kilincset. Minden ház, ahol az embereket teljes erejével érintette meg a szenvedély, megtelik ezzel a homályos tartalommal.

A gyermek szótlanul és öreges udvariassággal élt apja mellett, mintha elviselne és megbocsátana valamit.

- Sok - mondta Nini az anyjának. - Egy napon elmegy tőle. Akkor nagyon szenved majd.
- Ez az emberi feladat - mondta az anya, és tükre előtt ült, hervadó szépségét bámulta.
- Egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. Aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember.

Egész testével hallgatta a zenét, oly szomjasan, ahogy az elítélt figyelhet börtönében távoli léptek zörejére, melyek talán a menekülés hírét hozzák.

...mintha minden ember szívében lappangana egy halálos ütem, amely az élet egy pillanatában végzetes erővel kezd dobogni.

Minden kissé dohos volt ebben a házban, a szobák, a lépcsőház, de kissé illatos is, mintha befőttesüvegek édes szirupillata terjengene a szobákban.

Sok hó esett, és a kocsisok zajtalanul vitték a hóesésben a szerelmeseket.

Minden emberi hatalomban van egy kevés finom és alig érezhető megvetés azok iránt, akik fölött uralkodunk.

A kastély az elmúlt néhány órában élni kezdett, mint egy szerkezet, melyet felhúztak.

A tárgyak mintha egyszerre értelmet kaptak volna, s bizonyítani akarnák, hogy mindennek a világon akkor van csak értelme, ha köze van az emberekhez, ha alkatrésze lehet az emberi sorsnak és cselekménynek.

Mindketten érezték e pillanatokban, hogy a várakozás ideje erőt adott az elmúlt évtizedekben az élethez. Mint mikor valaki egy életen át gyakorol egyetlen feladatot.

- Bécs - mondja. - Tudod, ez volt számomra a hangvilla a világban. Kimondani ezt a szót - Bécs -,annyi volt, mint megszólaltatni egy hangvillát, s aztán figyelni, mit hall ebből a hangból a másik, akivel éppen beszéltem.

Az én hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember. A trópusra vagy messzebb.
- Messzebb, hová? - kérdi hidegen a tábornok.
- Az időbe.

Az emlékezés csodálatosan átszűr mindent. Nagy eseményekről kiderül tíz, húsz év múltán, hogy nem változtattak benned semmit. Aztán egy napon emlékezel egy vadászatra vagy egy könyv egyik részletére, vagy erre a szobára.
A kályhából egyenletesen sugárzik a hasábfák melege, a gyertyafény imbolyog fejük fölött. Az ajtót becsukták mögöttük. Egyedül maradtak

S ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?

A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?...Mit akartál igazán?...Mihez voltál hűséges és hűtlen?...Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?...Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon., de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.

Már nincsen sötét, még nincs világos. Az erdőillata olyan nyers, vad e pillanatban, mintha minden szerves élőlény ocsúdni kezdene a világ nagy hálószobájában, kilélegezné titkát és gonosz sóhajait, a növények az állatok s az emberek is.

Szél kel e pillanatban, oly óvatosan, mint mikor az ébredő felsóhajt, mert eszébe jut a világ, melybe született. A nedves lomb, a vadpáfrány, a fák mohos hulladéka, a rothadt tobozból, avarból, tűlevelekből puha, síkos szőnyeggé összetapadt harmatos erdei csapás illata úgy csap föl a föld anyagából, mint a szeretők testéből a szenvedély verejtékének illata.

Titokzatos pillanat ez, a régiek, a pogányok az erdők mélyén ünnepelték, áhítattal és széttárt karokkal, Kelet felé fordított arccal, abban a varázsos várakozásban, ahogy örökké várja az anyag kötött ember szívében és a világban a fény, tehát az értelem és a belátás pillanatát.

A vadak ilyenkor indulnak a forráshoz. Ez a pillanat, mikor az éjszakának még nincsen tökéletesen vége, az erdőben még történik valami, a nagy vadászat és készenlét, ami az éjszakai állatok életét kitölti, még nem lankadt el, a vadmacska még lesben áll, a medve utolsót fal a dögből, a szerelmes szarvas még visszaemlékezik a holdfényes éjszaka szenvedélyes pillanataira, megáll a tisztás közepén, ahol a szerelem párbaja lezajlott, gőgös és csapzott, tusától sebes fejét emeli, s körülnéz, mint aki örökké emlékezik, izgalomtól véraláfutásos, komoly és szomorú állatszemekkel a szenvedélyre.

Még él az erdő mélyén az éjszaka e pillanatban: az éjszaka, s minden, amit e szó jelent, a zsákmány, a szerelem, a csatangolás, a céltalan életöröm és az életért való harc öntudatával. Ez a pillanat, mikor nemcsak az erdők sűrűjében, de az emberi szívek sötétjében is történik valami. Mert az emberszívnek is van éjszakája, indulatokkal, melyek éppen olyan vadak, mint a hím szarvas vagy a farkas szívében tomboló vadászindulatok.

Gyűlöltél, s ez éppen olyan erős kapocs, mintha szerettél volna. Miért gyűlöltél?...Volt időm, iparkodtam ezt az érzést megérteni. Soha nem fogadtál el tőlem pénzt, sem ajándékot, nem engedted, hogy igazi testvériség legyen ebből a barátságból, s ha nem vagyok túlságosan fiatal abban az időben, tudnom kellett volna, hogy ez a jel gyanús és veszélyes. Aki nem fogad el részleteket, valószínűleg mindent akar, az egészet.

Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.

Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok.
El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.

Úgy képzelhetted..., hogy van valami ringyószerű abban, aki kegyeltje a világnak, akit szeretnek. Vannak emberek, kiket mindenki szeret, akik számára mindenki tartogat egy megbocsátó és dédelgető mosolyt, s az ilyen emberekben csakugyan van valami magukat kellető, valami ringyószerű.

Nem védem magam, mert az igazat akarom, s aki az igazságot keresi, csak önmagában kezdheti a keresést.



Volt egy idő életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel... Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.

Egyedül voltunk, az erdő közepén, abban a magányban, ami az éjszaka, a hajnal, az erdő, a vadak magánya, s ahol az ember mindig úgy érzi egy pillanatra, hogy eltévedt életében és a világban, s egy napon haza kell menni ebbe a vad és veszélyes otthonba, mely mégis az egyetlen igazi otthon - az erdő, a mély víz, az élet ősi színtere.

A levegő tiszta volt és illattalan. A fenyők nem mozdultak a könnyű szélben. A vad felfigyelt. Nem mozdult, igézetten állott, mert a veszélyben mindig van vonzás és igézet is. Mikor a sors valamilyen formában közvetlenül személyiségünkhöz fordul, mintegy néven szólít meg, a szorongás és a félelem alján mindig sugárzik egyfajta vonzás, mert az ember nemcsak élni akar, mindenáron, nem, az ember teljesen meg akarja ismerni és el akarja fogadni sorsát, mindenáron, még a veszély és pusztulás árán is.
Így érzett a szarvas abban a pillanatban, ezt biztosan tudom.

Van egyfajta szégyenérzet, mely mindennél kínosabb, amit az ember megélhet az életben, a szégyenérzet, melyet az áldozat érez, mikor gyilkosának arcába kénytelen pillantani.

...a dolgok ezen a napon végre szólani kezdettek hozzám, valami történt, az élet megszólalt.
S ilyenkor nagyon kell figyelni, gondolom.

Tudod, az ember szeret visszafizetni az isteneknek a boldogságból valamit. Mert az istenek közismerten irigyek, s mikor adnak a földi halandónak egy évre való boldogságot, rögtön felírják ezt a tartozást, s az élet végén uzsoraáron követelik vissza.

...aki ilyen görcsösen el akar mondani mindent a másiknak, talán éppen azért beszél ilyen föltétlen őszinteséggel mindenről, hogy valamiről, ami fontos és lényeges, ne kényszerüljön beszélni.

Úgy látszik, az ember mindent bír, addig a határig, amíg célja van az életnek.

Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.
Mert mindig a "másfélé-t" szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában...tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik.

S mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet, s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget, mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.

Olyan volt, mint a vadak: a gondos nevelés, a zárda, apjának műveltsége és gyöngédsége, mindez csak modorát szelídítette. Krisztina belülről vad volt, szelídíthetetlen....nem bírta el a korlátozást, semmilyen értelemben.

...s olyan magános voltam, mint a fa az erdőm tisztásán, a fa, mely körül kidöntötte az erdőt a háborút megelőző napon a vihar. Egy fa megmaradt a tisztáson, a vadászház közelében. S új erdő sarjadt már körülötte, negyedszázad alatt. De ez a fa még a régiek közül való, s egy indulat, melynek szélvész a neve a természetben, kidöntött körülötte mindent, ami hozzátartozott. S a fa, látod, mégis él, ma is, hatalmas és oktalan erővel. Mi célja lehet?...Semmi. Meg akar maradni. Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.

Akkor megértettem, hogy aki túlél valamit, annak nincs joga vádat emelni. Aki túlél valamit, az megnyerte a maga perét, nincs joga és oka vádaskodni., erősebb volt, ő volt a ravaszabb, erőszakosabb.

Nem valamilyen rettenetes önzés a hűség, önzés és hiúság, mint az emberi dolgok és igények többsége az életben? Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?

Már nem maradt más, csak a várakozás és bosszú - most, mikor a bosszú pillanata elérkezett és a várakozásnak vége, csodálkozva érzem, , milyen reménytelen és értéktelen mindaz, amit még egymástól megtudhatunk, bevallhatunk vagy hazudhatunk -, mindig csak a valóságot érti meg az ember. Már értem a valóságot. S az idő tisztítótüze kiszívott az emlékekből mindenharagot.

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét...mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor az sem fáj már.

A szalag hajtását lepecsételte apja gyűrűjével. Itt a könyv - mondja, s előhúzza, a barát felé nyújtja. - Ez maradt Krisztina után. S én nem téptem föl a szalagot, mert nem maradt írásos engedély utána, nem mellékelt használati utasítást e hagyatékhoz, nem tudhattam azt sem, nekem küldi-e a síron túlról ezt a vallomást vagy neked? Valószínű, hogy ebben a könyvben az igazság van, mert Krisztina soha nem hazudott - mondja tiszteletteljes, szigorú hangon.

Mert az ember nemcsak azzal felel, ha meghal... De felel azzal is, ha túlél valamit.

Túlélni valakit, akit olyan nagyon szerettünk, hogy ölni is tudtunk volna érette, túlélni valakit, akihez olyan közünk volt, hogy majdnem belehaltunk, ez egyike az élet titokzatos és minősíthetetlen bűntényeinek.

De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod.

Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély?... S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?... Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?



FÓRUM: Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek (részl

a témát indította: Gyémánt, 2003.07.01. 11:22 - 47 üzenet

főtéma: Idézetek

das schlaue füchslein - #24465 - 2009. december 1., kedd - 18:47 - Válasz erre...
Most pénteken lesz a Gyertyák csonkig égnek ( die Glut) német nyelvú ősbemutatója Grazban, a Schauspielhaus-ban. Nagyon kíváncsi vagyok, az első sorban fogok ülni. Az egyik főszereplővel a nyáron játszottam együtt Bad Ischl-ben. Alig várom!
Ulysses - #22444 - 2008. május 20., kedd - 13:56 - Válasz erre...
Üdv. Mindenkinek!

Emese, azt írod, a "csapból is folyik".

Úgy gondolom, mint Ppont is írja, talán divatból, a hovatartozás reményével, semmi több.
Mikor Ppont elment a Kassai polgárok darabra talán hónapja; hát nem volt éppen telt ház. Ha a csapból folyna, nem lehetne jegyet kapni. Mert lehet, a csapból, csak a neve folyik és nem lénye.

Hadd meséljek egy megtörtént esetet;

Magát "műveltnek mondott értelmiségi" kollegámnál voltam meghívott, laza estére. Előkerült a zene. Lelkesen vette elő CD-jeit, 10-15 klasszikust. És amit mondott, az vagy a totális csőd, vagy a mai valóság;
-Nézd, ennyi cd-vel már jól elvagyok egy elit, tehetős társaságban.

Mintha ez jelentené a már emlegetett "címszavas műveltséget" (Napló)

Üdv.
E M E S E - #22441 - 2008. május 19., hétfő - 21:38 - Válasz erre...
Kedves Ulysses!

Az ötlet remek!

Mint látod ide is oda is írok ha időm engedi. Én nagyon szeretem Márait. Nem divatból olvasom.15 éve kb hogy az első könyvét olvastam és azóta rabja vagyok. Akkor még alig lehetett találni egy egy antikváriumban könyvét... Nem úgy mint most, hogy a csapból is folyik... Sajnos és hála az égnek. Vegyesek az érzelmeim e téren. Félek illetéktelen lelkebe is bekerül...
Na mindegy:) Írjunk közösen egymásnak egymásért és érte:)
Ulysses - #22367 - 2008. május 4., vasárnap - 19:17 - Válasz erre...
Kedves "Idegenek!" (Emese)

Nagyon örülök gondolataitoknak, Ulysses vagyok! Rokon, a Márai fórum ügyvivője.
Azért néha átnézek, talán Ti is hozzánk.

Szövetséget ajánlok. Legyen egy Fórum, Márai műveiről. ??

Üdv. Ulysses
E M E S E - #22274 - 2008. április 19., szombat - 14:28 - Válasz erre...
Linda 545! Kérlek nézz utána Márai életének. És megérted miért jelenik meg mindenhol a Haza szeretete. Én úgy hiszem magyar ember csak Magyar földön élhet igazi életet. Igaz az ami átsüt Márai műveiből. Én nem tudnék máshol élni. Nem tudnék más nyelven beszélni minden percben és nem tudnék más társadalmak szokásaihoz alkalmazkodni. De sajnos vannak élethelyzetek, amikor inkább megalkuszik mindezzel az ember és elhagyja a Hazáját. Van akinek ez hazaárulás. Én azt hiszem Márai tudta, hogy még dolga van és inkább a megalkuvást választotta a halál helyett. Ha úgy gondolta volna, hogy mindent elmondott amit akart már, nem ment volna el és büszkén ment volna a halálba, mint ahogy a Nagy Művet befejezvén meg is tette ezt.

Csodálom az Ember, aki képes megérteni, hogy mikor van vége. Mikor nincs több mondanivaló, és már nem keres üres kifogásokat, hanem magától távozik, és van bátorsága elmenni.
linda545 - #22269 - 2008. április 19., szombat - 05:26 - Válasz erre...
Talán azért érint meg ennyi olvasót, s tartja fogva őket, mert olyan témákról ír ami legbelül minket is foglalkoztat. Vagy bennünk rejlik ,de nem tudjuk megfogalmazni, mert nem ismerünk az érzésre szavakat vagy esetleg az érzés is egészen új....
Tény ami tény: Nagy költő ez a Márai!
Csak én nekem tűnt fel vagy tényleg minden művében feltűnik a hazaszeretet? ...Emigrációban élni ennyire borzalmas?? Amikor erről a témáról ír görcsbe rándul a hasam ,erősebb lesz a szívverésem. Annyira átitatóan tud fogalmazni, annyira jó!!!

Na jó befejezem még a végén túlságosan elmerülök benne.:D
E M E S E - #22261 - 2008. április 18., péntek - 17:58 - Válasz erre...
Noyren:) Ennek igazán örülök:)
Noryen - #22253 - 2008. április 17., csütörtök - 18:36 - Válasz erre...
Tökéletesen egyetértek veled Emese! =)
E M E S E - #22248 - 2008. április 17., csütörtök - 12:34 - Válasz erre...
Szerintetek van ennek valamiféle pszihológiája? Én azt látom, hogy aki egyszer a kezébe vett egy Márai könyvet az többé nem szabadul Tőle!
Úgy vágyik a gondolataira, mint a koldus a falat kenyérre...
Van valami megmagyarázhatatlan Máraiban... Túl a témán, a stíluson...
Valami ami fogva tartja az ember lelkét pár mondat elolvasása után...

Ti mit gondoltok?

Én nem vagyok hívő, de azt kell hinnem, hogy egy felsőbb hatalom adta ezeket a gondolatokat, hogy az "éhező, kenyérhezz jusson".

Szellemileg és főleg érzelmileg igen sivár korszakot élünk. Talán ezért bír ekkora jelentősségel Márai a mai korban, a mai ember életében...
Noryen - #22186 - 2008. április 8., kedd - 04:36 - Válasz erre...
Mert ezt a fajta ismeretet az emberekről megfigyelés alapján is meg lehet szerezni,csak ahoz nagyon sok idő kell és türelem.Az,h szeretettel tud írni róluk,már egy másik kérdés. :) Legalábbis én ezt így gondolom. :)Aztán lehet,h tévedek. :)
Felleg - #22183 - 2008. április 7., hétfő - 20:16 - Válasz erre...
Szerinted miért nem?
Noryen - #22181 - 2008. április 7., hétfő - 19:10 - Válasz erre...
Hát,sztem az,h ismeri őket nem előfeltétele annak,h szereti öket. :)
Felleg - #22163 - 2008. április 6., vasárnap - 21:48 - Válasz erre...
Igen, aki ennyire ismeri az embereket, mint Márai, biztos, hogy nagyon szereti is őket.
Noryen - #22158 - 2008. április 6., vasárnap - 17:23 - Válasz erre...
Kedves Felleg! :)
Amikor olvasom a műveit egyszerűen érzem,h árad belőle a szeretet.Még akkor is,h ha szomorú dolgokról ír! :)
Felleg - #22156 - 2008. április 6., vasárnap - 17:16 - Válasz erre...
Nagyon jó írónak kell ezek szerint lennie, hogy szeretetet szülnek a könyvei!
Noryen - #22153 - 2008. április 6., vasárnap - 17:06 - Válasz erre...
Én is ezeket tenném az első két helyre. :) A Füves könyvet is egyszerűen imádom!! :) Olyan jó,h ilyen sok ember van aki szereti Márait. :) Aki Márait szereti rossze ember nem lehet! :D Azokat is szeretem akik Márait szeretik! :)
Felleg - #22149 - 2008. április 6., vasárnap - 09:50 - Válasz erre...
Noryen, ha rangsorolnám Márai könyveit, hogy melyiket mennyire kedvelem, bár mindegyiket kedvelem, az első két helyre a Gyertyákat és az Igazit tenném. Azt hiszem, ezen a két könyvén gondolkodtam eddig a legtöbbet, bár még nem olvastam mindegyik könyvét:)

Sokat mondanak Márai könyvei az emberi természetről, érzéseink bonyolultságáról, összetettségéről.
Noryen - #22141 - 2008. április 6., vasárnap - 07:36 - Válasz erre...
Sztem akinek igénye és inteligenciája van ahoz,hogy megértse az életet,vagy ha azt nem is,de az embereket és a velük kapcsolatos érzéseket,akkor mindegy,h 18 vagy 36 éves az illető,mert itt a kor nem számít. :) Legutoljára Az igazi-t olvastam és lenyűgőzött!!!! :)Azt hittem,h valami nyálas,érzelgős,ömlengős könyv lesz aminek a végén happy end lesz,és már mikor elkezdtem olvasni akkor tudtam,h ez a könyv felűl fogja múlni a várakozásaimat. :) A nő és a férfi szemszögét is borzasztó érzékletesen és mindenféle elfogultásgot mellőzve írta le.Elvarázsolt teljesen. :) De A gyertyák csonkig égnek című könyve is hasonló érzéseket váltott ki belőlem,egyszerűen imádom! :)
Felleg - #22073 - 2008. április 3., csütörtök - 22:36 - Válasz erre...
Hát igen, én is öregszem, de ez egy másik topic témája.
nevenincs - #22068 - 2008. április 3., csütörtök - 20:49 - Válasz erre...
Lebuktál: 36, pont hárommal több, mint Jézus, és J. A.
nevenincs - #22067 - 2008. április 3., csütörtök - 20:48 - Válasz erre...
Mint a bűvös felleg loptad a szót ki a szájamból. Hát itten van a Márai topic!!! S ez lyó, h. vagyon!!
Felleg - #22065 - 2008. április 3., csütörtök - 20:36 - Válasz erre...
Szia Noryen, én is hasonlóan érzek Máraival, bár pont kétszer annyi idős vagyok, mint te.
Majd olvasgassál szerintem bele Márai c. topicba is, ott mostanában jobban pörög a beszélgetés.
Mostanában miket olvasol Máraitól?
Noryen - #22063 - 2008. április 3., csütörtök - 20:22 - Válasz erre...
Sziasztok! =)
Én egy 18 éves lány vok,és imádom Márait!Hihetetlen,ahogy megfogalmazza a gondolatait,gondolatainkat,mert úgy érzem bátran állíthatom,h mindanyiunkban hasonló érzések kavarognak,csak nekünk nem adatott meg ekkora ajándék,h ilyen lenyűgözően mégis egyszerűen kifejezze magát.És azt is bátran állíthatom,h ezek a gondolatok,mondatok,szavak örök érvényűek és mindenki életére vagy kicsit,vagy teljes mértékben igazak.Én hálát adok azért,hogy ő élt és,hogy ekkora ajándékot kapott,a tehetségét,és azért is,hogy olvashatom a műveit. =)
Felleg - #21040 - 2007. október 25., csütörtök - 22:18 - Válasz erre...
Sízvesen olvasom, ha alkalmanként majd idézel valamit Máraitól, ami éppen megragadott. Én sem tudom megúnni a könyveit.
szöszter - #21037 - 2007. október 25., csütörtök - 19:08 - Válasz erre...
igen,ez mind meglepő.=)
nincs.nincs kedvencem.egyszerűen nem tudok dönteni.az egyiket ezért a másikat azért szeretem.szinte mindegy melyiket veszem kezembe,mindig megragad belőle valami.és minden olvasásnál valami mást fedezek fel benne,mint az előtte való olvasásánal.egyszerüen szeretem.nem tudok dönteni.ha kéne se tudnék.olyankor mindig örvendezek,ha őt olvashatom.magyarórákon is alig várom,hogy egy feladatnál hátha lesz Márai idézet.szeretem őt.talán ezt nem is kell tovább ragoznom.
.szösz-ter.
2017. december 11., hétfő
Friss fórumtémák »
  Írj te is verset! (729 · Árvai Emil)
  Ünnep (94 · Árvai Emil)
  leszek a muzsad, almajanos (93 · felix44)
  Istenes versek, történetek (59 · Árvai Emil)
  Néhány vers és gondolat (1 · Redfield)
  Kezdő írók könyvkiadása (7 · pisch ferenc)
  SOS FELHÍVÁS!!!! (7 · pisch ferenc)
  Szép gondolatok (71 · Árvai Emil)
  Kérés (19 · almajanos)
  Kedvenc versek (180 · Árvai Emil)
  üzenet (2 · pisch ferenc)
  ŐSI HINDU TÖRTÉNETEK (16 · almajanos)
  A remenytelen szerelem meg mindig tart (661 · Blue)
  Feltűntek valakinek a falak? (3 · rosszcsont)
  Számítógépes kérdések, problémák... (295 · DevilGuy94)
  vmi` (1 · Imrecske)
  Apám halála II. (2 · Felleg)
  Nostradamus-jóslatok (22 · cido)
  kezdő íróknak van e esélye verset, vagy reény (1 · pisch ferenc)
  Reménytelen szerelmek vajon miért van ez (2 · remuszba)
új téma létrehozása...
 
Fórum RSS feedFórum RSS
Biblia »
Biblia Tudsz róla, hogy nálunk megtalálod a Bibliát? Válaszd ki a kívánt könyvet, vagy hajts végre komplex keresést a teljes szövegen.
Copyright © 2001-2004 merengő szerkesztőség · Minden jog fenntartva. · RSS feed
hosted by meselia.hu