![]() |
||||||||||||||||||
![]() |
![]() |
|||||||||||||||||
|
|
FÓRUM: Kedvenc verseka témát indította: petrezselyem, 2001.09.16. 23:14 - 180 üzenet főtéma: Egyéb no comment
Kosztolányi Dezsö: ZÁSZLÓ
Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló. Mindig beszél. Mindig lobog. Mindig lázas. Mindig önkivületben van az utca fölött, föllengö magasan, egész az égben, s hirdet valamit rajongva. Ha már megszokták és rá se figyelnek, ha alszanak is, éjjel és nappal, úgy hogy egészen lesoványodott, s áll, mint egy vézna, apostoli szónok a háztetö ormán, egyedül, birkózva a csönddel és a viharral, haszontalanul és egyre fönségesebben, lobog, beszél. Lelkem, te is, te is - ne bot és vászon - légy zászló.
Túrmezei Erzsébet: HÁTHA MÉG UTOLÉR!
Ahogy az afrikai teherhordók hajszolt menet után egyszer csak leültek, se parancsra, se fenyegetésre nem indultak tovább, mert be akarták várni, amíg "a lelkük utoléri őket": huszadik századvégi rohanók, nem kellene egy kicsit megállnunk? Mért ez a tempó, hova a rohanás? Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek! Jó volna megállni és várni! Hátha még utolér!
Sok kedvencem közül az egyik. Biztosan azért is szeretem, mert egy ideig ott laktam az Üllői-út mellett...
Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák. Másoknak is így nyíljatok Üllői-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát higyjék örök az ifjúság Üllői-úti fák. Haldoklik a sárgult határ, Üllői-úti fák. Nyugszik a kedvem napja már, a szél búsan dúdolva jár, s megöl minden csirát. Hova repül az ifjúság? Feleljetek, bús lombu fák, Üllői-úti fák.
Sziasztok!
Kedvenc versem a következő, ez az a vers amit ha olvasok miníg sírok rajta. Egyépként az egyik kedvenc költőm, nem csak versei de egész élettörténete megrendítő. Zsanna József Attila Kései sirató Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám. Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik, kinyújtóztál a halál oldalán. Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállítani téged; de nem futja, már látom, az időből, a tömény tűz eléget. Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt s ez összekuszálódott Budapesten kenyér nélkül, üresen állt a bolt. A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem s te már seholse voltál. Tőlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlőd s magad. Vigasztaltad fiad és pirongattad s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. Levesem hűtötted, fújtad, kavartad, mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem! Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad - félrevezettél engem. Ettelek volna meg!... Te vacsorádat hoztad el - kértem én? Mért görbítetted mosásnak a hátad? Hogy egyengesd egy láda fenekén? Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: haszontalan vagy! Nem-lenni igyekszel s mindent elrontsz, te árnyék! Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, ki csal és hiteget! Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült, eleven hitedet. Cigány vagy! Amit adtái hízelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! A gyereknek kél káromkodni kedve - nem hallod, mama? Szólj rám! Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.
Bocsánat, a szerző lemaradt:
Dsida Jenő Csokonai sírjánál
Csokonai sírjánál
"A Reményhez" című Csokonai-vers dallamára énekli másfélmillió zarándok. Hol bolyong a lelked, szólj, Csokonai Szólítnak a lelked bús rokonai, szólítnak, keresnek, hívnak epedőn, ődöngvén a keshedt ódon temetőn. Vén fejfák közt vánszorogva, Erdélyből jövén, vágyunk állni szívszorongva sírhalmod tövén, állni hajtott fővel mozdulatlanul, írott néma kővel szólni szótlanul. Megmozdul a szellő, porladt rokonok melléből lehellő, - zizeg a homok, zizegnek a lombok és amerre látsz, hajladozva bólog, reszket az akác. Bú a szívben, könny a szemben. Hirdeti a kő: Itt született Debrecenben s itt pihent meg ő, Hatvan utca-végen fekhelye vagyon, teste régesrégen homok, dudva, gyom. Minden ismerősid rád támadtanak, rád dőltek az ősi kollégyom-falak, zargatták a költőt morc professzorok, átkokat üvöltött mindenegy torok. Te meg mentél, vándoroltál, száműzött szegény s veled ment az ősi oltár veled ment a fény. Bakony-erdőn ágyat múzsakéz vetett s békötözte lágyan sebhedt szívedet. Ám a tiszta hűség tovább megmarad mint a keserűség s a kemény harag. - Mint eb, kit a gyatra gazda elzavart, fordul alkonyatra, megtért, hazatart, Te is mentél széllel szembe, árnyad egyre nőtt, visszatértél Debrecenbe a halál előtt, itt hulltál romokba, mikor este lett s rejtéd hűs homokba lázas testedet. Merre leng a lelked? - szólj, Csokonai! Szólítnak a lelked dúlt rokonai, űzöttek, bolyongók, megvert magyarok, kikre ordas gondok szája agyarog, sírodat, mint dús, nagy asztalt, ülik körbe, lásd: akit senki sem vígasztalt, adj vígasztalást! Etess meg ebéddel, adj hit-falatot, itass meg igéddel, bölcs magyar halott! Meglendül a szellő, szólva száll a szél, sírokból lehellő légáram beszél, leng, suhogva hajlik, borzong, merre látsz, tengerként morajlik, zsong ezer akác. Halk sírással felidézett hangok zengenek. Mily káprázat! Mily igézet! Végigrengenek a sírok idővert korhadt csonkjai, zúg a temetőkert, szól Csokonai: "Halld beszédem imhol. Hazád az a föld akkor is, ha gyilkos és ha már megölt és ha házad, ólad füstölgő romok s fut a föld alólad, mint futóhomok. Nézd, Debrecen porhomokja futna szerteszét, de akácok marka fogja, tartja a kezét, ölelik, csittitják izmos és kerek karjukkal, szorítják szívós gyökerek. Halld: a tiszta hűség tovább megmarad, mint a keserűség s a kemény harag. Míg a földön csúszol s napnyugtáig érsz, százszor elbucsúzol, százszor visszatérsz. Lehet, földed úgy ereszt el, mint gaz mostoha, de ha egyszer belefekszel, nem dob ki soha, mikor ágyat vet majd s végkép befogad, szíjas gyökeret hajt csontod és fogad. Menj haza akácul s ha nyugonni tér tested és aláhull, légy te a gyökér, holtak itt is, ott is, több már el se fér, millió halott és milliárd gyökér. Vezekel az ősi vétek ősi föld alatt. Holt karokkal öleljétek, míg el nem szalad, szőjétek keményen újra át meg át s megkötött fövényen játszik unokád." Elhallgat a szózat. Egy bozontos ág, egy fűszál se borzad. Méla némaság. Csak bent zsong a zsoltár: Hálánk csókjai illetnek, hogy szóltál, jó Csokonai! Vándorbotunk, régi jussunk, vígy a homokon Induljunk, hogy hazajussunk! Ég veled, rokon! Béborult a hűs ég, hűs esője sír. Hazahív a hűség s otthonunk a sír.
Tisztelt honlapszerkesztő!
Felhívom figyelmét, hogy az Ön által adminisztrált http://merengo.hu weboldalon több olyan irodalmi alkotást tettek a nyilvánosság által hozzáférhetővé, amely a hatályos magyar jogszabályok szerint szerzői jogi védelmet élvez, ennek megfelelően csak a szerzői jog tulajdonosának engedélyével tehető közzé. A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 1.§-a értelmében szerzői jog védi az irodalmi, tudományos és művészi alkotásokat. Az Szjt. 16.§-a szerint a szerzőnek kizárólagos joga van a mű anyagi formában és nem anyagi formában történő bármilyen felhasználására, és minden egyes felhasználás engedélyezésére. A szerzői jogok a szerzőt a mű létrejöttétől haláláig illetve azt követően 70 évig illetik meg. Miután a honlapon közzétett egyes művek szerzőinek (pl. Radnóti Mklós) halála óta nem telt el 70 év, tisztelettel kérem, hogy weboldalairól távolítsa el a szerzői jogot sértő anyagokat, vagy szerezze meg a szerzői jog tulajdonosainak hozzájárulását a közléshez. Tisztelettel: Karakas Gábor
Reményik Sándor:
SÍNEK, AZ UTOLSÓ KOCSI ABLAKÁBÓL NÉZVE Mint az egy-sín, a lélek oly magányos, bár rokon fémből öntetett a társa: s bár néha boldog, mert látszólag páros: egyedülség a szívnek valósága. Körülöttünk vad pusztaság terül, csillogva futnak a vad messzeségnek, egymás mellett - és mégis egyedül - a végtelenben talán összeérnek. Barátság, testvériség, szerelem: minden érzés e súlyos sorsot hordja, de néha enyhül ércbeöntött sorsa. Olyankor vonat jár a síneken: fensőbb gondolat, fensőbb szeretet, s a sínek benne összecsengenek.
Reményik Sándor:
SÍNEK, AZ UTOLSÓ KOCSI ABLAKÁBÓL NÉZVE Mint az egy-sín, a lélek oly magányos, bár rokon fémből öntetett a társa: s bár néha boldog, mert látszólag páros: egyedülség a szívnek valósága. Körülöttünk vad pusztaság terül, csillogva futnak a vad messzeségnek, egymás mellett - és mégis egyedül - a végtelenben talán összeérnek. Barátság, testvériség, szerelem: minden érzés e súlyos sorsot hordja, de néha enyhül ércbeöntött sorsa. Olyankor vonat jár a síneken: fensőbb gondolat, fensőbb szeretet, s a sínek benne összecsengenek.
Bácsi Sándor: TŰZPRÓBA
Meghajszoltak. De a rontó erők nem értek el a szívemig. Állt fölöttem lángpallosával, - még nem tudtam - ítélet? Védelem? Elémvágott a keresztúton. És zúzott homlokkal tanultam elfordulni dactól, önbizalomtól, lázadó fejem mikor felemeltem. A kínban összegörbedt testem, cikázó fénnyel a láng körbevonta, megolvadt és elégett büszke énem. Míg gyötrőn égő veszteségem omló könnyel próbáltam oltani, lassan oldódtak öklöm görcsei. Mert már elhamvadtak a föld-kötések, mert már a szabad kezem felemeltem, mert már a könnyű szívem felemeltem, könnytől megtisztult arcom felemeltem messze-tekintve örök távlatokba. Távollévő volt bánat és öröm. Előttem a lét új dimenziója felragyogott, hogy mindig fogvatartson.
Bácsi Sándor: TŰZPRÓBA
Meghajszoltak. De a rontó erők nem értek el a szívemig. Állt fölöttem lángpallosával, - még nem tudtam - ítélet? Védelem? Elémvágott a keresztúton. És zúzott homlokkal tanultam elfordulni dactól, önbizalomtól, lázadó fejem mikor felemeltem. A kínban összegörbedt testem, cikázó fénnyel a láng körbevonta, megolvadt és elégett büszke énem. Míg gyötrőn égő veszteségem omló könnyel próbáltam oltani, lassan oldódtak öklöm görcsei. Mert már elhamvadtak a föld-kötések, mert már a szabad kezem felemeltem, mert már a könnyű szívem felemeltem, könnytől megtisztult arcom felemeltem messze-tekintve örök távlatokba. Távollévő volt bánat és öröm. Előttem a lét új dimenziója felragyogott, hogy mindig fogvatartson.
Egy vers dereng fel bennem, időről időre....
Kedvesem nyomában járok, hegyen és völgyön át keresem az utat. Nem tépek le virágot és nem riaszt semmi vad. Végül a hét határ majd mögöttem marad. Ki írta? Nem tudom, de nagyon szép.
Pajor Tamás:Kapaszkodj meg
Nem vagyok felmentve tornából, Nem vagyok teljesen korlátolt. Tudom, hogy itt minden élesben megy, De van valamim, ami kellhet neked. Van egy új HITEM, És van egy új HAZÁM. Van egy új SZÍVEM, És fűt, mint a KAZÁN És lemegyek érted a Fekete Lyukba, És megmondom neked a szemedbe újra! Kapaszkodj Meg, Él az Úr! Engem nem érdekel a száraz valóság, Én ott kezdem el, ahol mások feladák. A legnagyobb hőfokon akarok élni, Soha nem akarok magamhoz térni. Egy olyan erő húz engem, Hogyha kell, félrelököm az úthengert. És felhívom az elnököt váratlanul, És megmondom neki szépen magyarul: Kapaszkodj Meg, Él az Úr! Megfogom a gitárt és felugrom a székből, Féktelen öröm jön egész mélyről. Szikráznak az atomok, a levegő remeg, Elindul a lábam és elindul a zene. Eleven szívem van, akár egy cowboy, Megelőzöm korom, mint egy száguldó autó. És lemegyek érted a Fekete Lyukba, És megmondom neked a szemedbe újra! Kapaszkodj Meg, Él az Úr!
Erdélyi József: ANYAI SZÓ
Vertük a fecskefészkeket, az istállóeresz alatt, kinoztuk és csaptuk a földhöz a kopasz fecskefiakat. Nem hatottak meg a kifosztott madarak sikongásai, - játszottunk... Van-e különb játék, mint életekkel játszani?... Egy kisfecskét én hazavittem, hogy anyámnak megmutatom. - A szivemet cseréltem el azon a végzetes napon, az én ártatlanul kegyetlen, öldöklö gyermekszivemet... Anyám is jobban tette volna, ha nem szült volna engemet! Nem bántott, csak azt mondta, hogy a fecske Isten madara, s aki bántja, azt megveri az Isten tüzes ostora. Azt kérdezte: hogy esne nékem, ha megfogna egy óriás, s kitépné a két kezemet, mikor nem is volnék hibás?... Tanyasi játszótársaimnak elmondtam: mit mondott anyám, de félrelöktek. Nem fogott rajtuk a jámbor tudomány. Magam is maradtam, kis tudós, egy játékommal kevesebb, két kezem tisztább, mint a másé, de a két szemem könnyesebb... Miért is tanított jóra, szépre? Mért nem mondta, hogy öld, csak öld, ne sajnáld a kicsit, a gyengét, mert az eröseké a Föld, kiknek szivéban nincs bünbánat, se irgalom, se kegyelem!... Fegyverrel birják a világot, és énnekem nincs fegyverem. Nincs fegyverem más, csak a szó, és nem hallgat rám a világ, nem hallja meg, hogy sikoltoznak fiaik után az anyák. Nem hallja, hogy siratja rablott szerelmes a szerelmesét, - egy neveletlen, óriás, vad gyermek az emberiség. Ki fékezi meg ezt a játszó, gyilkos óriásgyereket? Ki fogja égi tudományra a durva népvezéreket? - Anyai szó! Angyali szózat, isteni fegyver, tüzesen szállj szivről szivre, szájról szájra, ne is némulj el sohasem!...
Pákolitz István: PALMARUM
A város vezetöi persze hogy nem fogadták. Futóbolondnak nézték a szamaras istenadtát. Se tüzoltózenekar, se lányok. De az utca kivonult, hozsannázott. Senki se tudta, szomorú tekintete mért mereng a Koponyák hegyén. Senki se látta, hogy árnyékot vetett rá a furcsán összeácsolt gerenda. Az elit-népség firhang mögül leste a tüntetést és biggyesztett a pálmavirághintö mezétlábas seregre. A bohócos utcabálra. Hát ez a hires - szólt az irástudó - bélpoklosok, cselédek prófétája! A lány megkérdezte: igaz, hogy még nötlen? A hirharang sógorasszony valami vereshajúra célzott, elmenöben. Nem normális - mondta az öreg Lévi. Veszedelmes szakma - óvakodott a vámos. A felesége sóhajtott: milyen szépszál férfi, ez ugyan még a légynek se vét! Kint nöttön-nött a lárma. Bent mélyült a csönd, s nem izlett az ebéd. _______________________________________ (Forrás: Új Aranyhárfa Bp.2001.)
(gimnáziumi költő-tanárom tanulságos verse)
----------------------------------------------------- Jobbágy Károly: Tanítás Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját, mert könnyen meglehet, hogy felvarrja más. Aki szeret, annak hallgasd meg baját, gondját, mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más. Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba, mert könnyen meglehet, hogy rámosolyog más. Aki szeret, szeresd! S öleld meg naponta! Mert könnyen meglehet, hogy megöleli más. És akkor - hidd el! - nem ő a hibás.
Dsida Jenő:
MENNI KELLENE HÁZRÓL HÁZRA Nem így kellene hűvös, árnyas szobából, kényelmes íróasztal mellől szólani hozzátok, jól tudom. Menni kellene házról házra, városról városra, mint egy izzadt, fáradt, fanatikus csavargó. Csak két égő szememet, szakadozott ruhámat, porlepett bocskoromat hívni bizonyságul a szeretet nagy igazsága mellé. És rekedt hangon, félig sírva, kiabálni minden ablak alatt: Szakadt lelket foltozni, foltozni! tört szíveket drótozni, drótozni!
Romhányi József: A teve fohásza
Monoton üget a süppedő homokon a sivatag lova, a tétova teve, tova. Hátán rezegve mozog a rozoga kúp alakú púp. A helyzet nem szerencsés. Apró szemcsés homokkal telve a füle a nyelve. Sóvár szeme kutat kutat. Még öt-hat nap kullog, baktat. Az itató tava távol, s oly rettentő messze még az oázis. Erre utal a fohász is: - Tevék ura! Te tevél engem eleve, Teveled nem ér fel tevefej tétova veleje. Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol, de tevédnél, vélvén, vén híved neved feledve elvetemedve vádol. Nem! Vidd el te tevelelkel hova- tovább tova, mivel levet - vert vederben feltekerve - nem vedelve lett betelve a te tevéd szenvedelme. Te nevedbe legyen eme neveletlen tevetetem eltemetve! S evezzevel ava teve levelkévét kivilevelhevelteve. Jó kis vers. Nagyon szeretem. Ráadásul, még a fiam nyelvtan könyvében is benne van.
W. B. Yeats: SZERELMESÉT HALOTTNAK KIVÁNJA
Feküdnél holtan, hidegen s alkony sápadna Nyugaton. Eljönnél hozzám s sziveden megnyugodhatna bánatom. Jó lennél, megbocsátanál, hiszen halott lennél, halott: nem ugranál föl hidegen s szeszélyesen mint vadmadár. Tudnád hogy a csillagos ég szőtte magába hajadat. Óh bár halott lennél, halott a lassan sápadó bus ég s hervadó bus szirmok alatt. Fordította: BABITS MIHÁLY
Lukátsi Vilma: BEHAVAZOTT LÉPCSŐK
Valaha úgy örültem a hónak, ma már csak nézem s elgondolkozom, hogy szüleim örökre elmentek a behavazott lépcsőfokokon. Nem magas ám, mindössze öt grádics, mégis belefért egész világunk, ezen tipegtek gyermekcipőink, mi álmunkban is ide találunk! Jöttek az utak - mentek az utak, kopott a lépcső. Ki gondolt vele? Hiszen nyár volt, nyírfaszösz fehérlett, a fáknak nem hullt még a levele... Vihar csapott örjöngőn az útra, harctérbe torkollt, temetőbe vitt, úgy rohant át a mi lépcsőnkön is, hogy megtördelte a kő széleit. Mostanában - milyen különös - rövid a nyár és hosszú az ősz, köd mossa szét a látóhatárt is, és az eső-nesz régi ismerős... Valaha úgy örültem a hónak, ma már csak nézem s elgondolkozom, hogy mindnyájan hazafelé megyünk a behavazott lépcsőfokokon.
Csiha Kálmán:
ARANY-FONÁL A cella sarka lángoló csoda... Parányi helyre odatűz a nap. - Még így vendéget nem vártak soha Aranysugár, ahogy én vártalak! A tenyerem a zuhatagba tartom, S az égi röntgen mindent átkutat. Fényben füröszti nap nem látta arcom S az erek közt a sápadt csontokat. A sugár-résen fel a napba nézek... - Kápráztatóan villog és ragyog. S félig vakultan ahogy hátralépek Már azt sem tudom, hogy most hol vagyok. Csak azt tudom, hogy hull messze a napfény Selymes hajadra, árva Kedvesem. S a nap ragyogó, színarany fonállal Egy csodás percre összeköt velem... _____________________________________________ (Dr. Csiha Kálmán erdélyi ref. püspök hat és fél évet töltött börtönben, elszakítva feleségétől, családjától.)
Csiha Kálmán:
ARANY-FONÁL A cella sarka lángoló csoda... Parányi helyre odatűz a nap. - Még így vendéget nem vártak soha Aranysugár, ahogy én vártalak! A tenyerem a zuhatagba tartom, S az égi röntgen mindent átkutat. Fényben füröszti nap nem látta arcom S az erek közt a sápadt csontokat. A sugár-résen fel a napba nézek... - Kápráztatóan villog és ragyog. S félig vakultan ahogy hátralépek Már azt sem tudom, hogy most hol vagyok. Csak azt tudom, hogy hull messze a napfény Selymes hajadra, árva Kedvesem. S a nap ragyogó, színarany fonállal Egy csodás percre összeköt velem... _____________________________________________ (Dr. Csiha Kálmán erdélyi ref. püspök hat és fél évet töltött börtönben, elszakítva feleségétől, családjától.)
Bozók Ferenc : Jairus kislányához
Jöjj, gyere vissza a Létbe, jöjj, apunak szeme fénye, tálita kum, pici pillád nyisd ki szivem! Éjjeli csend tini lánya, jöjj, gyere vissza a Mába, tálita kum, kicsi bárány, fogd a kezem! |
![]() |
|
||||||
|