FÓRUM: Kedvenc versek

Kosztolányi Dezsö: ZÁSZLÓ

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindig beszél.
Mindig lobog.
Mindig lázas.
Mindig önkivületben van
az utca fölött,
föllengö magasan,
egész az égben,
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztetö ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.

Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.

Túrmezei Erzsébet: HÁTHA MÉG UTOLÉR!

Ahogy az afrikai teherhordók
hajszolt menet után
egyszer csak leültek,
se parancsra, se fenyegetésre
nem indultak tovább,
mert be akarták várni,
amíg "a lelkük utoléri őket":
huszadik századvégi rohanók,
nem kellene egy kicsit megállnunk?
Mért ez a tempó, hova a rohanás?
Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek!
Jó volna megállni és várni!
Hátha még utolér!

Sok kedvencem közül az egyik. Biztosan azért is szeretem, mert egy ideig ott laktam az Üllői-út mellett...

Kosztolányi Dezső:
Üllői-úti fák


Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

Órákig tudnám hallgatni..

http://www.youtube.com/watch?v=Oca_d3y4fLc

Sziasztok!

Kedvenc versem a következő, ez az a vers amit ha olvasok miníg sírok rajta. Egyépként az egyik kedvenc költőm, nem csak versei de egész élettörténete megrendítő.
Zsanna

József Attila
Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fújtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.

Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! Nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtái hízelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.

Bocsánat, a szerző lemaradt:

Dsida Jenő
Csokonai sírjánál

Csokonai sírjánál
"A Reményhez" című Csokonai-vers dallamára
énekli másfélmillió zarándok.
Hol bolyong a lelked,
szólj, Csokonai
Szólítnak a lelked
bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
mozdulatlanul,
írott néma kővel
szólni szótlanul.
Megmozdul a szellő,
porladt rokonok
melléből lehellő, -
zizeg a homok,
zizegnek a lombok
és amerre látsz,
hajladozva bólog,
reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben.
Hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
fekhelye vagyon,
teste régesrégen
homok, dudva, gyom.
Minden ismerősid
rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
kollégyom-falak,
zargatták a költőt
morc professzorok,
átkokat üvöltött
mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár
veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
sebhedt szívedet.
Ám a tiszta hűség
tovább megmarad
mint a keserűség
s a kemény harag. -
Mint eb, kit a gyatra
gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
megtért, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
a halál előtt,
itt hulltál romokba,
mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
lázas testedet.
Merre leng a lelked?
- szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
megvert magyarok,
kikre ordas gondok
szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
ülik körbe, lásd:
akit senki sem vígasztalt,
adj vígasztalást!
Etess meg ebéddel,
adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
bölcs magyar halott!
Meglendül a szellő,
szólva száll a szél,
sírokból lehellő
légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
Végigrengenek
a sírok idővert
korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
szól Csokonai:
"Halld beszédem imhol.
Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkos
és ha már megölt
és ha házad, ólad
füstölgő romok
s fut a föld alólad,
mint futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
tartja a kezét,
ölelik, csittitják
izmos és kerek
karjukkal, szorítják
szívós gyökerek.
Halld: a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
s napnyugtáig érsz,
százszor elbucsúzol,
százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
csontod és fogad.
Menj haza akácul
s ha nyugonni tér
tested és aláhull,
légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
több már el se fér,
millió halott és
milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
míg el nem szalad,
szőjétek keményen
újra át meg át
s megkötött fövényen
játszik unokád."
Elhallgat a szózat.
Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
vígy a homokon
Induljunk, hogy hazajussunk!
Ég veled, rokon!
Béborult a hűs ég,
hűs esője sír.
Hazahív a hűség
s otthonunk a sír.

Tisztelt honlapszerkesztő!

Felhívom figyelmét, hogy az Ön által adminisztrált http://merengo.hu weboldalon több olyan irodalmi alkotást tettek a nyilvánosság által hozzáférhetővé, amely a hatályos magyar jogszabályok szerint szerzői jogi védelmet élvez, ennek megfelelően csak a szerzői jog tulajdonosának engedélyével tehető közzé.

A szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 1.§-a értelmében szerzői jog védi az irodalmi, tudományos és művészi alkotásokat. Az Szjt. 16.§-a szerint a szerzőnek kizárólagos joga van a mű anyagi formában és nem anyagi formában történő bármilyen felhasználására, és minden egyes felhasználás engedélyezésére. A szerzői jogok a szerzőt a mű létrejöttétől haláláig illetve azt követően 70 évig illetik meg.

Miután a honlapon közzétett egyes művek szerzőinek (pl. Radnóti Mklós) halála óta nem telt el 70 év, tisztelettel kérem, hogy weboldalairól távolítsa el a szerzői jogot sértő anyagokat, vagy szerezze meg a szerzői jog tulajdonosainak hozzájárulását a közléshez.


Tisztelettel:

Karakas Gábor

[link]


Tenyleg jok!

Reményik Sándor:
SÍNEK, AZ UTOLSÓ KOCSI ABLAKÁBÓL NÉZVE

Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
bár rokon fémből öntetett a társa:
s bár néha boldog, mert látszólag páros:
egyedülség a szívnek valósága.

Körülöttünk vad pusztaság terül,
csillogva futnak a vad messzeségnek,
egymás mellett - és mégis egyedül -
a végtelenben talán összeérnek.

Barátság, testvériség, szerelem:
minden érzés e súlyos sorsot hordja,
de néha enyhül ércbeöntött sorsa.

Olyankor vonat jár a síneken:
fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
s a sínek benne összecsengenek.

Reményik Sándor:
SÍNEK, AZ UTOLSÓ KOCSI ABLAKÁBÓL NÉZVE

Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
bár rokon fémből öntetett a társa:
s bár néha boldog, mert látszólag páros:
egyedülség a szívnek valósága.

Körülöttünk vad pusztaság terül,
csillogva futnak a vad messzeségnek,
egymás mellett - és mégis egyedül -
a végtelenben talán összeérnek.

Barátság, testvériség, szerelem:
minden érzés e súlyos sorsot hordja,
de néha enyhül ércbeöntött sorsa.

Olyankor vonat jár a síneken:
fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
s a sínek benne összecsengenek.

Bácsi Sándor: TŰZPRÓBA

Meghajszoltak. De a rontó erők
nem értek el a szívemig.
Állt fölöttem lángpallosával,
- még nem tudtam - ítélet? Védelem?

Elémvágott a keresztúton.
És zúzott homlokkal tanultam
elfordulni dactól, önbizalomtól,
lázadó fejem mikor felemeltem.

A kínban összegörbedt testem,
cikázó fénnyel a láng körbevonta,
megolvadt és elégett büszke énem.

Míg gyötrőn égő veszteségem
omló könnyel próbáltam oltani,
lassan oldódtak öklöm görcsei.

Mert már elhamvadtak a föld-kötések,
mert már a szabad kezem felemeltem,
mert már a könnyű szívem felemeltem,
könnytől megtisztult arcom felemeltem
messze-tekintve örök távlatokba.

Távollévő volt bánat és öröm.
Előttem a lét új dimenziója
felragyogott, hogy mindig fogvatartson.

Bácsi Sándor: TŰZPRÓBA

Meghajszoltak. De a rontó erők
nem értek el a szívemig.
Állt fölöttem lángpallosával,
- még nem tudtam - ítélet? Védelem?

Elémvágott a keresztúton.
És zúzott homlokkal tanultam
elfordulni dactól, önbizalomtól,
lázadó fejem mikor felemeltem.

A kínban összegörbedt testem,
cikázó fénnyel a láng körbevonta,
megolvadt és elégett büszke énem.

Míg gyötrőn égő veszteségem
omló könnyel próbáltam oltani,
lassan oldódtak öklöm görcsei.

Mert már elhamvadtak a föld-kötések,
mert már a szabad kezem felemeltem,
mert már a könnyű szívem felemeltem,
könnytől megtisztult arcom felemeltem
messze-tekintve örök távlatokba.

Távollévő volt bánat és öröm.
Előttem a lét új dimenziója
felragyogott, hogy mindig fogvatartson.

Egy vers dereng fel bennem, időről időre....


Kedvesem nyomában járok,
hegyen és völgyön át
keresem az utat.
Nem tépek le
virágot és nem
riaszt semmi vad.
Végül a hét határ
majd mögöttem marad.


Ki írta? Nem tudom, de nagyon szép.

Pajor Tamás:Kapaszkodj meg

Nem vagyok felmentve tornából,
Nem vagyok teljesen korlátolt.
Tudom, hogy itt minden élesben megy,
De van valamim, ami kellhet neked.

Van egy új HITEM,
És van egy új HAZÁM.
Van egy új SZÍVEM,
És fűt, mint a KAZÁN

És lemegyek érted a Fekete Lyukba,
És megmondom neked a szemedbe újra!
Kapaszkodj Meg, Él az Úr!

Engem nem érdekel a száraz valóság,
Én ott kezdem el, ahol mások feladák.
A legnagyobb hőfokon akarok élni,
Soha nem akarok magamhoz térni.
Egy olyan erő húz engem,
Hogyha kell, félrelököm az úthengert.
És felhívom az elnököt váratlanul,
És megmondom neki szépen magyarul:
Kapaszkodj Meg, Él az Úr!

Megfogom a gitárt és felugrom a székből,
Féktelen öröm jön egész mélyről.
Szikráznak az atomok, a levegő remeg,
Elindul a lábam és elindul a zene.
Eleven szívem van, akár egy cowboy,
Megelőzöm korom, mint egy száguldó autó.

És lemegyek érted a Fekete Lyukba,
És megmondom neked a szemedbe újra!
Kapaszkodj Meg, Él az Úr!

Erdélyi József: ANYAI SZÓ

Vertük a fecskefészkeket,
az istállóeresz alatt,
kinoztuk és csaptuk a földhöz
a kopasz fecskefiakat.
Nem hatottak meg a kifosztott
madarak sikongásai, -
játszottunk... Van-e különb játék,
mint életekkel játszani?...

Egy kisfecskét én hazavittem,
hogy anyámnak megmutatom. -
A szivemet cseréltem el
azon a végzetes napon,
az én ártatlanul kegyetlen,
öldöklö gyermekszivemet...
Anyám is jobban tette volna,
ha nem szült volna engemet!

Nem bántott, csak azt mondta, hogy
a fecske Isten madara,
s aki bántja, azt megveri
az Isten tüzes ostora.
Azt kérdezte: hogy esne nékem,
ha megfogna egy óriás,
s kitépné a két kezemet,
mikor nem is volnék hibás?...

Tanyasi játszótársaimnak
elmondtam: mit mondott anyám,
de félrelöktek. Nem fogott
rajtuk a jámbor tudomány.
Magam is maradtam, kis tudós,
egy játékommal kevesebb,
két kezem tisztább, mint a másé,
de a két szemem könnyesebb...

Miért is tanított jóra, szépre?
Mért nem mondta, hogy öld, csak öld,
ne sajnáld a kicsit, a gyengét,
mert az eröseké a Föld,
kiknek szivéban nincs bünbánat,
se irgalom, se kegyelem!...
Fegyverrel birják a világot,
és énnekem nincs fegyverem.

Nincs fegyverem más, csak a szó,
és nem hallgat rám a világ,
nem hallja meg, hogy sikoltoznak
fiaik után az anyák.
Nem hallja, hogy siratja rablott
szerelmes a szerelmesét, -
egy neveletlen, óriás,
vad gyermek az emberiség.

Ki fékezi meg ezt a játszó,
gyilkos óriásgyereket?
Ki fogja égi tudományra
a durva népvezéreket? -
Anyai szó! Angyali szózat,
isteni fegyver, tüzesen
szállj szivről szivre, szájról szájra,
ne is némulj el sohasem!...

Pákolitz István: PALMARUM

A város vezetöi persze hogy nem fogadták.
Futóbolondnak nézték
a szamaras istenadtát.

Se tüzoltózenekar, se lányok.
De az utca kivonult,
hozsannázott.

Senki se tudta, szomorú tekintete mért mereng a
Koponyák hegyén. Senki se látta, hogy árnyékot vetett rá
a furcsán összeácsolt gerenda.

Az elit-népség firhang mögül leste
a tüntetést és biggyesztett a pálmavirághintö
mezétlábas seregre.

A bohócos utcabálra.
Hát ez a hires - szólt az irástudó -
bélpoklosok, cselédek prófétája!

A lány megkérdezte: igaz, hogy még nötlen?
A hirharang sógorasszony
valami vereshajúra célzott, elmenöben.

Nem normális - mondta az öreg Lévi.
Veszedelmes szakma - óvakodott a vámos.
A felesége sóhajtott: milyen szépszál férfi,

ez ugyan még a légynek se vét!
Kint nöttön-nött a lárma. Bent mélyült a csönd,
s nem izlett az ebéd.
_______________________________________
(Forrás: Új Aranyhárfa Bp.2001.)

(gimnáziumi költő-tanárom tanulságos verse)
-----------------------------------------------------
Jobbágy Károly: Tanítás

Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját,
mert könnyen meglehet, hogy felvarrja más.

Aki szeret, annak hallgasd meg baját, gondját,
mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más.

Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba,
mert könnyen meglehet, hogy rámosolyog más.

Aki szeret, szeresd! S öleld meg naponta!
Mert könnyen meglehet, hogy megöleli más.

És akkor - hidd el! - nem ő a hibás.

Dsida Jenő:
MENNI KELLENE HÁZRÓL HÁZRA

Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.

És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!

Romhányi József: A teve fohásza

Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve,
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzet nem szerencsés.
Apró szemcsés
homokkal telve
a füle a nyelve.
Sóvár szeme kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog, baktat.
Az itató tava távol,
s oly rettentő messze még az oázis.
Erre utal a fohász is:
- Tevék ura!
Te tevél engem eleve,
Teveled nem ér fel tevefej tétova
veleje.
Te terved veté a tevevedelő tavat
tavaly távol,
de tevédnél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd el te tevelelkel hova-
tovább tova,
mivel levet - vert vederben
feltekerve - nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!
S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.



Jó kis vers. Nagyon szeretem. Ráadásul, még a fiam nyelvtan könyvében is benne van.

W. B. Yeats: SZERELMESÉT HALOTTNAK KIVÁNJA

Feküdnél holtan, hidegen
s alkony sápadna Nyugaton.
Eljönnél hozzám s sziveden
megnyugodhatna bánatom.
Jó lennél, megbocsátanál,
hiszen halott lennél, halott:
nem ugranál föl hidegen
s szeszélyesen mint vadmadár.
Tudnád hogy a csillagos ég
szőtte magába hajadat.
Óh bár halott lennél, halott
a lassan sápadó bus ég
s hervadó bus szirmok alatt.

Fordította: BABITS MIHÁLY

Lukátsi Vilma: BEHAVAZOTT LÉPCSŐK

Valaha úgy örültem a hónak,
ma már csak nézem s elgondolkozom,
hogy szüleim örökre elmentek
a behavazott lépcsőfokokon.

Nem magas ám, mindössze öt grádics,
mégis belefért egész világunk,
ezen tipegtek gyermekcipőink,
mi álmunkban is ide találunk!

Jöttek az utak - mentek az utak,
kopott a lépcső. Ki gondolt vele?
Hiszen nyár volt, nyírfaszösz fehérlett,
a fáknak nem hullt még a levele...

Vihar csapott örjöngőn az útra,
harctérbe torkollt, temetőbe vitt,
úgy rohant át a mi lépcsőnkön is,
hogy megtördelte a kő széleit.

Mostanában - milyen különös -
rövid a nyár és hosszú az ősz,
köd mossa szét a látóhatárt is,
és az eső-nesz régi ismerős...

Valaha úgy örültem a hónak,
ma már csak nézem s elgondolkozom,
hogy mindnyájan hazafelé megyünk
a behavazott lépcsőfokokon.

Csiha Kálmán:
ARANY-FONÁL

A cella sarka lángoló csoda...
Parányi helyre odatűz a nap.
- Még így vendéget nem vártak soha
Aranysugár, ahogy én vártalak!

A tenyerem a zuhatagba tartom,
S az égi röntgen mindent átkutat.
Fényben füröszti nap nem látta arcom
S az erek közt a sápadt csontokat.

A sugár-résen fel a napba nézek...
- Kápráztatóan villog és ragyog.
S félig vakultan ahogy hátralépek
Már azt sem tudom, hogy most hol vagyok.

Csak azt tudom, hogy hull messze a napfény
Selymes hajadra, árva Kedvesem.
S a nap ragyogó, színarany fonállal
Egy csodás percre összeköt velem...

_____________________________________________
(Dr. Csiha Kálmán erdélyi ref. püspök hat és
fél évet töltött börtönben, elszakítva feleségétől,
családjától.)

Csiha Kálmán:
ARANY-FONÁL

A cella sarka lángoló csoda...
Parányi helyre odatűz a nap.
- Még így vendéget nem vártak soha
Aranysugár, ahogy én vártalak!

A tenyerem a zuhatagba tartom,
S az égi röntgen mindent átkutat.
Fényben füröszti nap nem látta arcom
S az erek közt a sápadt csontokat.

A sugár-résen fel a napba nézek...
- Kápráztatóan villog és ragyog.
S félig vakultan ahogy hátralépek
Már azt sem tudom, hogy most hol vagyok.

Csak azt tudom, hogy hull messze a napfény
Selymes hajadra, árva Kedvesem.
S a nap ragyogó, színarany fonállal
Egy csodás percre összeköt velem...

_____________________________________________
(Dr. Csiha Kálmán erdélyi ref. püspök hat és
fél évet töltött börtönben, elszakítva feleségétől,
családjától.)

Bozók Ferenc : Jairus kislányához

Jöjj, gyere vissza a Létbe,
jöjj, apunak szeme fénye,
tálita kum, pici pillád nyisd ki szivem!

Éjjeli csend tini lánya,
jöjj, gyere vissza a Mába,
tálita kum, kicsi bárány, fogd a kezem!