Gondolatok  Fórum   Versek   Galéria    Biblia   Idézetek Rosszcsont Indiánnapló
Keresés »
 
Bejelentkezés
Név:
Jelszó:
    
» Elfelejtetted a jelszavad?
» Regisztráció
 
Tartalom
» Gondolatok
  Fórum
  Versek
  Galéria
  Biblia
  Idézetek
  Rosszcsont naplója
  Indiánnapló
  Keresés
  Linkgyűjtemény
  Közvélemény
  Alkotók
  Regisztráció
  Jelszóküldés
  Impresszum
  Bannercsere
 
  RSS feed Tartalom RSS
  Fórum RSS feedFórum RSS
Idézetek »
És előttünk áll a mítoszát vesztett ember, aki minden múltak közepette múlttalanul és múltra éhesen, örökké kielégítetlenül kapar, hogy valami gyökeret leljen...
(Friedrich Nietzsche)
Enveco Free Stat

Lánytestvérek

barburu · 2003. június 2., hétfő - 10:15 · fórum » 8

Nelly és én, jó testvérekhez illően mindenen megosztoztunk egymással. Sokszor közbeszólt volna az irigység, volt sok sírás és parázs veszekedés, de végül mindig a családi hagyomány győzött. "Ne légy irigy, adj mindenből a testvérednek." Ő, mint kisebb testvér, mindig egyenrangú volt velem - ez az osztozkodásból következett, s amúgy is olyan érzékeny - mondta anyánk - nem tenne jót neki, ha elnyomnád.

A város szélén éltünk, kis faluhoz hasonlított a hely - szerettük és utáltuk is egyszerre. Nem válogathattuk meg a barátainkat. Szegények voltunk; nem válogathattuk meg az ennivalót sem.

Nelly sokszor elvonult a maga világába - nem barátkozott senkivel, elrohant, ha jöttek hozzánk, elment az erdőbe sétálni. Gyerekkorában állatokkal társalgott. Mégis olyan felnőttség volt benne - csodáltam, mitől lehet ennyire komoly egy tizenkét éves kislány. Nálam is komolyabb néha. Gesztenyebarna haját, mint a száraz faleveleket, vörös színűvé varázsolta a napfény.


Nem tartott velem és barátaimmal - ó, nem voltak barátok ezek! Vásott kölykök, volt köztük mindenféle, sokuk a javítóban kötött ki. Együtt csatangoltunk a nagyvárosban; élveztem a fiúk társaságát, benne voltam minden csínyben.

Egy csendes szombat délutánon, - amikor már sokszor fújt a szél, de az őszi napfény még megóvott tőle - a fiúk már megunták a sétát. Tehetetlenül lődörögtünk a kihalt utcákon, némi szórakozást keresve. Feltűnt a kis vegyesbolt, immár nem először. Nem tudtunk róla sokat; az egész bolt akkora volt, hogy egy kis öregember fért csak el benne, és egy vevő. Megálltunk a fiúkkal és elkezdtük figyelni.

- Azt mondják, sok pénze van. - morfondírozott hangosan Ricsi, s közben felcsillant a szeme. Már akkor tudtam, hogy rosszban sántikál. Ezután elkezdtek arról vitázni, hogy azt a sok pénzt bizonyára nem a boltban tartja, de hát ki tudja; meg hát sokan ide járnak vásárolni, biztos van elég "zsé" a kasszában is. Kiderült, hogy csak én nem tudok erről semmit. De hogy ki volt ez az öregember - ez még előttük is rejtély volt. De őket csak a pénz érdekelte. Mint kiéhezett hiénák, szinte nyálcsorgatva lesték a bolt bejáratát. Egy kis ajtó volt csupán. A jó időre tekintettel nyitva volt, de egy női arcot ábrázoló szövetdarab akadályozta meg a belátást. A következő pillanatban meglebbentette a szél - és láttam, ahogy a nő szemei mögül felbukkannak az öregember szarkalábas szemei is. Hideg gyűlölet volt bennük. A következő pillanatban a függöny ismét a helyén volt.

- Menjünk, észrevett minket! - mondtam a fiúknak, és továbbsiettünk.
Úgy döntöttem, nem tartok többet velük az ilyen sétákon. Nem akartam bajba keveredni.


Így minden szabadidőmet Anyával és Nellyvel töltöttem. Együtt főztünk, üldögéltünk Nellyvel a fák között és figyeltük a bogarakat. Próbáltam néha beszélgetni vele; de csak az az érett, megfontolt csend volt, amit megosztott velem. Egy idő után mégis elkezdett oldódni, és mesélt nekem az álmairól, amelyek olyannyira elrugaszkodottak voltak, hogy kénytelen voltam visszaráncigálni a földre. Akkor én voltam a gonosz testvér, és újabb sorozat hallgatás volt a büntetésem. Üresnek hangzó, de mégis igaz közhelyekkel próbáltam vigasztalni, némelyik Anyánk saját agyszüleménye volt:

- Ha mindent megosztunk egymással, szép lesz a világ. A mi világunk. Csak a miénk! - Suttogta oly gyakran csillogó szemekkel. Amikor nagyobb lettem, rájöttem, hogy a csillogás elnyomott könnyeket jelent. Apánk korán elhagyott minket; Nelly nem is emlékezett rá, milyen.

A válóper hosszú évek óta folyamatban volt; Anya bizonyos időközönként elment a városba, s jópár órára, volt, hogy egy napra is egyedül hagyott minket. Egy ilyen csendes és szép délután az erdőhöz közel üldögéltünk, kishúgom szeme a távolba révedt. Tudtam, hogy szebb életről, szebb házról, gazdagságról, csillogásról, udvarlóról álmodik.

- Ha mindent megosztunk egymással, szép lesz a világ. - Mondtam neki; de most már nem Anyát utánozva, hanem én is elhittem magamnak ezt a szépen hangzó mondatot. Nem is gondoltam bele, hogy ez milyen sok mindent jelenthet.


Télbe fordult már az idő, amikor teherautó jelent meg a szomszéd háznál. Bútorok kerültek le róla. A kedvenc szomszéd néni helyére, akit oly sokáig sirattunk, fiatal férfi költözött. 26 év körüli lehetett, szája sarka pajkos mosolyra görbült; gyorsan összebarátkoztunk vele. Életet és színt hozott szürke létünkbe.
És ezzel szerelmet is. Nem dicsekvésképpen mondom, de a környéken nálam szebb lányt nem találhatott volna; ezzel a ténnyel nem szállt vitába senki. A fiúk, akikkel oly sokat csatangoltam együtt, most már nem kerestek okot a távollétemre. Párszor még megpróbáltak elcsalni magukkal - de gyakran ütköztek Bálintba, és a megfagyott levegő okán el is sompolyogtak egyhamar. Feladták, hogy összebarátkozzanak vele. Őt csak én érdekeltem. Nelly pedig még fiatal volt ahhoz, hogy magukkal vigyék. Anya sem engedte volna.

Ellenben örült ennek a szép fordulatnak. Megrendíthetetlen optimizmusával nemegyszer bizonygatta, hogy tudta, hogy ez így lesz. Ő tudta, hogy a szőke herceg csak megérkezik egyszer a lánykái életébe. Ha nem is fehér lovon, csak egy teherautóval. És most itt van.

De Nelly életébe nem érkezett még meg. Lassan már tizenhárom éves volt, és mintha vénlány lenne, olyan türelmetlenséggel várta. Nem mondta már soha, de látszott rajta a csendes dac és a dühödt türelmetlenség. Én meg olyan tapintatlan - vagy talán kegyetlen? - voltam, hogy nem átallottam az ő orra előtt fürdőzni végtelen boldogságomban.


De rájött, hogy senkinek sem jó, ha durcás. Úgyis csak elzavarjuk, ha rontja a levegőt. Anyánk persze ezt nem hagyta sokszor; mondta, hogy foglalkozhatnánk néha a "kicsivel". Ó, pedig már nem volt kicsi! Egyhamar kinyílt a csipája, látszólag félretett minden haragot és bánatot, s hozta a legjobb formáját. Lassan azon kaptam magam, hogy Bálint már többet foglalkozik vele, mint velem, de amikor megpróbáltam ezt felhánytorgatni, rögtön a "kicsi" védelmére keltek. Ilyenkor meghunyászkodtam, és igazat adtam nekik; de mégis bujkált bennem valami rossz érzés. Nem bíztam meg ebben a kis vörös boszorkányban. Mégis elhessegettem a gondolatot; s éltem tovább boldog perceimet.


Mindketten iskolába jártunk: én az érettségire készültem, Nelly a nyolcadikat végezte. Titokban a felvételire is tanultam; azt hazudtam, hogy korrepetálásra járok. Sokszor később értem haza, mint Anya. Bálint vállalkozó volt, szabadon gazdálkodott az idejével. Mit mondjak, nem volt oda a munkájáért. Nem is kényszerült rá, hogy mindig csak a céggel foglalkozzon. A céggel, aminek kiléte nagy rejtély volt előttünk. De nem számított, mert rendes fiú volt; adott az övéből, ha kellett; kedves volt Anyával: ez elfeledtetett minden homályt és rejtélyt.


Egyik nap elmaradt az előkészítő: Ricsiék reménykedve hívtak, hátha mégis velük tartanék, - nagy dolog van készülőben! - mondták, de nem érdekelt. Rohantam haza szerelmemhez. A házhoz érve csilingelő kacagás ütötte meg fülemet, majd egy mélyebb tónusú. Azt hittem, Bálint és Nelly játszottak a konyhában. De ez több volt, mint játék - beláttam a konyhaablakon: Bálint Nellyt csiklandozta, a nyakát csókolgatta. Bénultan nézhettem volna végig mindent akár egészen a végkifejletig - hát ki tudja, mire képesek ezek! - de a dermedt döbbenet jeges haraggá változott és berontottam a konyhába.


Mitagadás, Nelly az utóbbi egy évben szinte nővé cseperedett - félkész nővé, ahogy már régen is vigasztaltam magam, mert nem bírtam elfogadni, hogy nálam szebb lesz. Homokórához idomuló alakját mintha nem is Anyánktól örökölte volna, vörösesbarna haja és zöldes szemei jóval felülmúlták az én adottságaimat. Rejtélyes hallgatásai megkoronázták ezt az élő műalkotást. De még kislány volt, ezt el kellett ismerni; gyerekes gondolatai sokszor elárulták.

És Bálint ezzel a gyereklánnyal - a húgommal! - kezdett ki!

- Mégis hogy képzelitek! - rivalltam rájuk. - Nincs itthon Anya, és én se, és ti... - nem jutottam szavakhoz.

Anyánk ekkor belépett a másik ajtón - otthon volt.

- Ne légy irigy; adj mindenből a testvérednek! - mondta ki csendesen, de jól hallhatóan a családi alapszabályt. Szelíden mosolyogva nézett rám, de szemében most nem titkolt könnyek - hanem mintha az őrület szikrái - csillogtak volna. Nelly vidám volt, semmi szégyent nem mutatott; Bálint először lesütötte szemeit, majd ártatlanságot mímelve mondta:

- Csak játsz... - de Anya közbeszólt:

- Ugyan drága! Ők jó testvérek. Mindent megosztanak egymással, nem marakodnak semmin.

- De Anya! Bálint az én... - gyengéd mosolya belémfojtotta a szót. - De ő még... - hozakodtam volna elő a következő érvvel, de ő csak ennyit mondott, mutatóujját ajkaihoz emelve:

- Cssssss! - Csitított, s szemében erős akarat és őrület keveredett. Nem bírtam ellenkezni. Földbe gyökerezett lábbal figyeltem, ahogy testvérem továbbra is kedvesem ölében ülve imádja őt...


Anyám őrülete ragályos volt; képtelen voltam kitörni ebből a körből, s véget vetni ennek az egésznek. Nem beszéltem erről senkinek, s lassan beletörődtem a helyzetbe. Végülis történhetett volna rosszabb is, de Nelly nem akarta teljesen magának Bálintot; mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy megosztozunk rajta. Ahogy gyermekkorunkban babáink és játékaink is közösek voltak, semmi sem volt saját; ugyanúgy megosztozkodtunk rajta is. És ő rendkívüli módon élvezte a játékot. Sokszor úgy éreztem, hogy nem is szeretett engem soha; ugyanolyan könnyedséggel fog majd eldobni, mint ahogy belement ebbe a mocskos dologba. De sokszor láttam rajta, a mozdulatain, a szemén, hogy én mégis többet érek neki. Nellyt sohasem tudta teljesen komolyan venni.

Szerencsére pár csóknál és gyerekes hancúrozásnál nem történt több köztük - erről tudtam volna, mert e boldog triumvirátusban alapszabály volt az őszinteség. Bármilyen kegyetlen is volt ez a szabály, betartottuk.

Egyik este húgom velünk együtt feküdt az ágyban - jólesett volna, ha kettesben hagy minket egy kicsit, de hiába mondtam, nem tágított. Ruhástul rámászott Bálintra - a szó szoros értelmében: legérzékenyebb testrészük egy ponton találkozott. Kedvesem mosolyogva tűrte a kényeztetést. Valami hihetetlen erő belémfojtott minden haragot és ellenkezést, miközben mocorgó húgomat és kedvesemet néztem, és csak ennyit tudtam kinyögni:

- Felizgat? - kérdeztem, rettegve a választól.

- Nem nagyon. - felelte Bálint, mit sem törődve azzal, hogy akiről beszél, épp rajta ül; de tudtam, hogy őszinte. Soha nem voltam ennyire biztos semmiben. Letolta magáról a kislányt; az meg sértődötten kirohant a szobából. Végre kettesben lehettünk.

Valamivel később Anya szemrehányásával voltam kénytelen harcot vívni. Miért kellett kizavarnunk, amúgy is nagylány már ő stb. Ez már több volt a soknál, osztozkodtam eleget... és csak mondtam, mondtam, de egyik érv sem volt elég meggyőző számára.

- Anya, tudod, hány éves?! - kérdeztem tőle, immár ordibálva.

- Tizenöt? Tizenhat? - kérdezte elmélázva. Mintha sötét fellegek árnyalták volna el az értelmet - gondoltam, ahogy szemeit néztem.

- Tizenhárom! - kiabáltam vissza.

- Tizenhárom? - kérdezte csodálkozva. - De hát olyan nagylány..

- Nem nagylány! Tizenhárom! TIZENHÁROM... - ordítottam zokogva. Leomlott egy fal, a bénultság fala. Ezek után már vártam, hogy a többieknél mikor ér véget ez az őrület. De még várnom kellett, és nem tudtam meddig.


Egy napon telefonhívást kaptunk. Nagy baj van! Sistergett a levegő.

- Nagyapátok meghalt! - mondta Anya, majd szája elé kapta kezét. Elindultunk a kórházba, ahol szívroham érte – ennyit tudtam csak. Be kellett telefonálnom az iskolába, hogy majd Nelly jöjjön utánunk.

Anyai nagyapánk már rég meghalt; Apáét nem is ismertük. Nem értettem az egészet; Anyából pedig semmit sem lehetett kihúzni. Csak rohant eszeveszetten, alig bírtam vele lépést tartani. Útközben találkoztunk pár emberrel - ismerősökkel - megállítottak, hogy elújságolják a hírt: borzalmas dolog! Anya rohant volna tovább - de megfogták a kabátja ujjánál:

- Borzalmas dolog! A Ricsiék betörtek a vegyesboltba! A bácsi meg kést rántott. Nem biztos, hogy túléli a fiú... Mindketten kórházban vannak!

Rohantunk tovább, válasz nélkül hagyva őket; körvonalazódott a dolog: a boltos lenne a nagypapánk? De ők sem tudták. A szomszédok sem tudták. Mi sem tudtuk Nellyvel. Meghalt a nagyapám, mielőtt megismerhettem volna. Úgy igazából. Nem mint boltost. Mint nagyapát.


A kórházban Anya eltűnt; nekem már nem volt annyira érdekes, hová rohan. Belefáradtam a hirtelen jött izgalomba. Megint az a bénult ernyedtség vett rajtam erőt, ami a rajtakapás idején.

Ricsi bátyjába botlottam a folyosón, sírt, átöleltem, mentem tovább. Ismerős arcot láttam, pedig azt hittem, nem ismerem: barnás bőr, fekete haj, fekete bajusz. Rájöttem, hogy Ricsi apja az. Ő megismert; én nem láttam kislánykorom óta. Nem volt szükség szavakra, átöleltem őt is; elég volt ez a részvét kifejezéséhez. A viselkedésükből már tudtam, hogy halott ő is.

Végre megtaláltam Anyát; ott ült egy folyosón nővérei mellett. Leültem én is közéjük. Vártunk tovább együtt, néma gyászban. Gyászoltam ismeretlen nagyapám. Gyászoltam a boltos bácsit. Gyászoltam Ricsit. Gyászoltam fogadott öcsém.

Megérkezett végre Nelly, összefogott hajjal, sápadt arccal. Már mindent tudott. Először mintha sírás környékezte volna - görcsbe rándult szép kis arca - ez eltartott pár percig. Majd hirtelen kivirult, eltűnt bőre szürkesége - először mosolygott, majd nevetésben tört ki. Anyám nővérei csendre intették - megsértődött.

- Idefigyelj, Nelly, beszélnem kell Veled! - mondtam neki. Legyalogoltunk a hátsó lépcsőkön, majd a körfolyosós kórház belső udvarán értünk célba. Friss füvet taposott a lábunk; leültünk egy padra. Madárcsiripelés hasított bele a csöppet sem idilli csöndbe.

- Szeretném, ha abbahagynád ezt Bálinttal. - mintha nem értette volna.

- Légy szíves, szakíts vele. Ezt akarom. - Ezt már keményebben mondtam. Döbbent arcáról lefagyott a szemtelen mosoly, majd elrohant. Olyan sebességgel, hogy nem tudtam követni. Olyan úton, amit nem ismertem. A kórház hasonlatos volt egy labirintushoz. Néztem felfelé, fürkésztem a magasan lévő folyosókat: vajon melyiken rohanhat? Most visszamegy Anyáékhoz?...


***


Éles csipogásra riadok fel gondolataimból. Kába vagyok. Elszívok egy cigit, megiszom egy kávét. Amíg bekapcsol a számítógép, rágyújtok egy másodikra. Fél percig bambán bámulom a fehér lapot, majd lassan megtöltöm szavakkal. Mesélek Nellyről, mesélek Bálintról. Mesélek az álmomról. Örülök, hogy nincs testvérem: önzőségem belehalna a fájdalomba. Nem osztozkodom semmin, nincs mit elvegyenek, nincs mit félteni. Nem osztozkodom soha senkivel. Önzőségem fáj, de így legalább nem bánt senki. Nem osztozkodom.

Vége.



FÓRUM: Lánytestvérek

a témát indította: Saláta, 2003.06.13. 18:51 - 8 üzenet

főtéma: Gondolatok

Mea - #10906 - 2005. március 24., csütörtök - 11:52 - Válasz erre...
nagyon tetszett.... szivesen olvasnék még ilyen novellákat ill hasonlokat!!!! ha kérhetném megadnád a honlapodat ahol többet is találnék?!? :))
barburu - #6334 - 2004. december 31., péntek - 01:06 - Válasz erre...
Huh, köszi szépen! Szerintem azért a hogik sem ilyenek, bár én ezt ne tudhatom... fikció az egész. :)
Szandra - #6091 - 2004. december 2., csütörtök - 12:42 - Válasz erre...
Hu, hát annyira elevenembe talált és borzongtam olvasás közben. Úgy érzem RÓlam, Nekem írtad:-)
Késszzz:)
Őszintén nagyon tetszett.
Én is örülök, hogy egy bátyám van, belegondolni is félek, mi lenne ha húgom lenne:-)
De a mélysége, az emberi önzés, birtoklás boncolgatására inditó gondolatok fogtak meg igazán.
Köszönöm
Bakter - #2044 - 2003. június 25., szerda - 11:57 - Válasz erre...
Nekem tetszett talán pont azért mert egy kicsit "őrült" de az ilyesmit ténylegcsak az érti aki átélte.
A karakterek lehetnének "élőbbek"
Gaba - #2039 - 2003. június 22., vasárnap - 12:08 - Válasz erre...
Hehe, Saláta elég találóan foglalta össze a dolgot, nagyon tetszik! :)
barburu - #2026 - 2003. június 18., szerda - 11:28 - Válasz erre...
Saláta, talán az volt a célom, hogy megijedj! ;P Amúgy nem úgy írtam, ahogy felvázoltad a munkafolyamatot. A történet befejezése igaz, a cigitől eltekintve.

Zolesz, ez tetszik, hogy Koncz Zsuzsa dalaira emlékeztet! :)) Folytatás nem lesz, ez nem brazil szappanopera! ;P

(Ó, milyen jó feszültséget kelteni az emberekben! :))))

Ha Önök még novellára éhesek, akkor a többit meg lehet tekinteni a honlapomon! :)
Zolesz - #2023 - 2003. június 17., kedd - 10:25 - Válasz erre...
Furcsa érzéseket keltett bennem a novellabéli család befejezetlen, hirtelen lezárt története. Valóban van egy kis őrület benne, amit csak az érthet (?) meg, aki tapasztalt hasonlókat gyerek/fiatal korában.

A történeted eleje Koncz Zsuzsa régebbi dalait juttatta eszembe, amelyeket nagyon szeretek. A titokzatosság köti össsze számomra őket, ami egy "lányos" történet talán legfontosabb kelléke.

Lesz folytatás?
Saláta - #2020 - 2003. június 13., péntek - 18:51 - Válasz erre...
Huh, ez kemény így ilyen rövid novellának. Veszel egy gondolatot, "a jó testvér osztozkodik", adsz hozzá egy csipet erotikát, nyakonöntöd egy fazék zubogva forró őrülettel, és hagyod két oldalon keresztül rotyogni.

Ha egy kicsit hosszabban, "lightosabban" adagolod, nekem jobban tetszett volna, ettől így szinte megijedek. Kicsit olyan, mint egy Lynch film, nem is tudom, miért.
2017. agusztus 20., vasárnap
Írások » legújabbak
  Bazsó Éva Andrea: Négy vers 2009.12.03.
  rosszcsont: Feltűntek valakinek a falak? 2009.06.02.
  rosszcsont: A legjobb dolog az életemben 2008.08.08.
  rosszcsont: Athos mellett, a tengeren 2008.08.04.
  rosszcsont: Háromszor sikerült legyőznöm a halált 2008.04.01.
  birgi: Play/Pause 2007.08.03.
  Floridli: Egy tücsök éneke 2007.05.21.
  Nyugodt Némber: cafat 2007.04.26.
  Sillingi Julianna (Vigi): Félszeg madár 2007.03.28.
  Sven: Görbe tükör 2006.11.23.
 
  RSS feed Tartalom RSS
Közvélemény »
Szoktál-e adakozni? Válaszd a legjellemzőbbet az alábbiak közül:   fórum » 1
A koldusmaffiának? Na ne!
Én is szegény vagyok.
Utcán sosem.
Csak antialkoholistáknak.
Ez az egyházak dolga.
Számomra fontos célú alapítványnak.
Akkor minek fizetek adót?
Adok mindenkinek, aki kér.
Nem, de Flasztert veszek.
Járatom a Fedél nélkül-t.
Az adóm 1%-át.
Inkább önkéntes munkával segítek.
Pénzt nem, csak élelmiszert.
Néha igen, néha nem.
 
 
Friss fórumtémák »
  leszek a muzsad, almajanos (93 · felix44)
  Írj te is verset! (728 · Árvai Emil)
  Ünnep (93 · Árvai Emil)
  Istenes versek, történetek (59 · Árvai Emil)
  Néhány vers és gondolat (1 · Redfield)
  Kezdő írók könyvkiadása (7 · pisch ferenc)
  SOS FELHÍVÁS!!!! (7 · pisch ferenc)
  Szép gondolatok (71 · Árvai Emil)
  Kérés (19 · almajanos)
  Kedvenc versek (180 · Árvai Emil)
  üzenet (2 · pisch ferenc)
  ŐSI HINDU TÖRTÉNETEK (16 · almajanos)
  A remenytelen szerelem meg mindig tart (661 · Blue)
  Feltűntek valakinek a falak? (3 · rosszcsont)
  Számítógépes kérdések, problémák... (295 · DevilGuy94)
  vmi` (1 · Imrecske)
  Apám halála II. (2 · Felleg)
  Nostradamus-jóslatok (22 · cido)
  kezdő íróknak van e esélye verset, vagy reény (1 · pisch ferenc)
  Reménytelen szerelmek vajon miért van ez (2 · remuszba)
új téma létrehozása...
 
Fórum RSS feedFórum RSS
Biblia »
Biblia Tudsz róla, hogy nálunk megtalálod a Bibliát? Válaszd ki a kívánt könyvet, vagy hajts végre komplex keresést a teljes szövegen.
Copyright © 2001-2004 merengő szerkesztőség · Minden jog fenntartva. · RSS feed
hosted by meselia.hu